Tapasztalati tanulás..., Magyarország 2020.

Szabó Gábor Timur tollából

Elvérzünk. Nehéz belátni, de be kellene zárni az alapítványunkat. Nem fentartható.
Évekig azt gondoltam, mi vagyunk a bénák. Mi nem tudjuk ezt jobban csinálni. Szégyeltem magam és furdalt a lekiismeret - biztos nem vagyok elég önfeláldozó, nem mondok le dolgokról és túl sok pénzt kérek a munkámért. Most már nem így gondolom. Nem szégyen, amit érzek, hanem düh és szomorúság.
16 éve, amikor megalapult a "kéTTé" szép reményekkel néztünk a jövőbe. Konferenciákat szerveztünk, izgalmas, új projekteket indítottunk és részévé váltunk a nemzetközi élménypedagógiai és kalandterápiás életnek és talán nem szerénytelenség azt állítani: Ösvény konferenciáinkkal beindítottuk a hazai szakmát.
Ma pedig ott tartunk, hogy szembe kell néznünk a szomorú tényekkel - nem tudjuk tovább fentartani az alapítványt. Még 2018-ból tartozunk a könyvelőnknek és minden kiadást a saját zsebünkből finanszírozunk. Én és Nati. Mert kollegáink önkéntesek vagy projektekben működnek velünk együtt - őket hogyan kérjük meg, hogy dolgozzanak MÉG többet ingyen, szívszerelemből?!

Miért érné meg egy jól működő, prosperáló szociális/egészségügyi civil élet egy okos államnak?
Mert a sokszínű civil közösség differenciáltan ad választ a társadalom problémáira - marginális csoportok is juthatnak szakosodott gondozáshoz, erre a centralizált, generalizált megoldások alkalmatlanok. Ilyen marginális csoport például a mozgássérült gyerekek és családjaik is. Nincsenek szem előtt, ne zavarnak sok vizet, alig valakinek fontosak, aki érti milyen problémákkal küzdenek és hogy milyen apróságokkal is hatalmas változtatásokat lehetne elérni az életükben. Mi négy Manókalandban vettünk részt a MOL Alapítvány támogatásával, az utolsó 2011-ben volt. Most hosszú szünet után főpályázóként indultunk el, mert fontosnak tartjuk ezt a megkezdett munkát folytatni, a felhalmozott rutint és tudást nem veszni hagyni. A MOL Alapítvány 90% támogatást adott a pályázatunkra. Ez sajnos a projekt teljes költségvetésének csupán 1/3át fedezi. Úgy gondoltuk, a Magyar Állam is támogat majd minket a további 1/3-dal és a fenmaradó részt pedig a családok fogják állni. Mivel elmarad az állami támogatás, nem látok esélyt arra, hogy a projekt megvalósuljon. Tegyük fel, valamilyen forrásból megszerezzük a hiányzó 2M forintot. MIvel az állami pályázat egy évben egyszer adható be és összevont (ahogy alább Nati részletesen leírja) működési és projekt pályázat, azzal, hogy nem nyertünk - mint ahogy lassan egy évtizede semmit - az alapítány működése is ellehetetlenedik. Mégis, miből fizessük ki a pályázat feladásakor szükséges postadíjat? Értem, hogy nem sok - de hogyan várható el, hogy jószéndékú emberek a saját keresetükből álljanak közfeladatoknak számító projektekben és társadalmilag hasznos civil szervezetekben a fenmaradást szolgáló költségeket?
377. hely a várólistán?! Egy átlag NBI-es focista egy hónapban másfélszer többet keres, mint amit mi egész évre és egy programra kértünk...

Azt mondják a barátaink, hagyjuk a fenébe a rászoruló célcsoportokat (állami gondozottak pl.) és kínáljunk programot a fizetőképes keresletnek - a középosztálynak. Egy civil dolga nem az lenne, hogy a rászorulókkal foglalkozik? Az állami támogatás - ami az adónkból, az európai adófizetők pénzéből is származik - nem ezt a célt kellene, hogy szolgálja? Csökkenteni az ártalmat, a szenvedést ebben a szétszakadó társadalom? Csináljunk helyette inkább spirituális elvonulást - hiszen az nagyon trendi és nagyon megy? Azok nem mi vagyunk.
Nem tudok, nem akarok több kompromisszumot kötni. Nem lehetünk szociális vállalkozók, mert az állam nem támogatja, nem teszi lehetővé és kivérezteti az infrastrutkúrát, amire támaszkodunk. Vegyünk mi is részt Erasmus+ programokban, ahogy olyan sokan a mi területünkről is? Ezek a programok vegetálást tesznek lehetővé, hiszen működésre csak trükközéssel lehet belőle pénzt félretenni. Vettünk részt ilyen programban - igen kétes szakmai értékkel és értelmességgel. Elegem van a látszatmegoldásokból. Programokat akarunk csinálni, amihez értünk és ami jó és hasznos a célcsoportjainknak! Dolgozni akarunk!

Felmerül a kérdés, mégis mi hajtott minket előre, mi hozott el idáig?
Azok a programok, amik létrejöttek, és azok az élmények, eredmények, amivel gazdagodtunk - program résztvevők és végrehajtók egyaránt. A program margóján mégis mindíg ott volt az aulfinanszírozottság, a gond, hogy most éppen nem egy jól fizető tréningen vagyok, de nem kérek-e itt túl sok pénzt a munkámért elvéve valami mástól, valami fontosabtól a forrást? Voltam azonban inkább az erdőben mindenes: programszervező, kalandterapeuta - stábvezető, túravezető, magaskötélpálya építő, elsősegély nyújtó, a program előtt és után a felszerelést össze és szétrendező segédmunkás - és még a tábori bevásárlást is végző logisztikus. Egyszerre.
Szembesülnünk kellett azzal is, hogy a mi műfajunkban az önkéntes is csak szakember lehet - értenie kell, amit csinálunk, különben őt is segíteni kell néha olyan mértéken, ami többet visz, mint hoz.
Ebben el lehet fáradni.

Egyszerűen úgy érzem, nekünk már túl késő. Túl késő csupán adománygyűjtés alapon mozogni ezen a területen. Tavaly megszerveztük első adománygyűjtő versenyünket a 2Trailt. Nagyon jó érzés volt benne lenni, de előtte azzal szembesültem, hogy irdatlan energiát teszünk valamibe, amihez igazából nem értünk és amire csak azért van szükség, hogy azt csinálhassuk, amihez értünk. Mindezt család és munka mellett, ezektől elvéve és ebből kiszakíta az időt, libidót.
Utána pedig azzal volt nehéz szembesülni, hogy a mérleg kb. 40e forint nyereséget mutatott... Ugyanígy történelmünk első fundraising kampányát is elindítottuk - ez sikeresnek mondható, hiszen meg tudunk valósítani egy programot idén tavasszal állami gondozottakkal. De itt is valami olyanba tettünk energiát, ami teljesen más, mint amit csinálnunk kéne. Ez olyan non-profit management, aminek nincsenek meg a szervezeti feltételei, erőforrásai. Nem lehet mindenesnek lenni - egyszerűen nincs rá elég idő és nem érthetünk mindenhez (online marketing???).
A Vadonelsősegély képzésünk egyedülálló hazánkban és világszínvonalat követ - mégis, rendszerszintű támogatás nélkül csak a nagyon elszánt kevesek akarják megfizetni és így nem tud igazán kiteljesedni. Ráadásul ez is csak valami, amit ugyan szeretünk, de csak kiegészítése annak, amit csinálnunk kéne - a kalandterápiának.
Létrehoztunk egy egyedülálló képzést (TTK), amely három szemeszterben oktat hallgatókat a tapasztalati tanulás alapú outdoor programok kivitelezésére, nemzetközi szakemberek közreműködésével. Ez egy igazi büszkeség - főleg a végzett tanítványaink, akik nagyszerűek, okosak és ügyesek. De oktatni valamire másokat, amit imádunk, de amit csak áldozatok árán és igen lassan haladva tudunk csak gyakorolni, részletekben, szakadozottan? Szomorúság.
Az alapítvány 16 év alatt annyi programot valósított meg, amit egy jól finanszírozott nyugati világban működő társszervezete az idő egy harmadában végezne el. Főállású alkalmazottakkal, saját központtal, ahol nem jelent állandó gondot, hogy hova vigyük a következő programot?
Egy álmot kergettem évtizedeken át - legyen egy központunk, olyan, amit Új-Zélandon vagy Amerikában láttam, ahol programokat hajtunk végre, képzéseket tartunk és kutathatjuk is azt a módszert, amit gyakorlunk. Háborítatlanul, koncentráltan. Az alapítvány többször pályázott olyan alapokhoz (pl. Velux Found), ahonnan a szükséges millió eurós összeget megkaphatta volna. Nem nyertünk, talán mert nem sikerült elég nagyra nőnünk. Nem is fogunk már soha. Nem telhet egy élet azzal, hogy állandóan várunk és remélünk. El kell néha engedni, amit szeretünk.
A középosztály kiszolgálásához nem kell civilnek lenni, ahhoz elég egy kft.
Kishantos kinek hiányzik, ki emlékszik rá ebben a 9.8 milliós országban? Tudjuk egyáltalán, mi minden veszik el épp örökre, szépen csendben, az árnyékban kimúlva? Mert nálunk nagyobb múltú alapítányok, civilek is megszünnek éppen. Mi már elmenni sem tudunk ebből az országból, mint ahogy azt számos barátunk, kolegánk tette. De minket nyilvánvalóan itthon sem akarnak a hatalmasok.
Mi kinek fogunk hiányozni?