Ezer év Kontyfa
Két héttel Makai Kati
utolsó munkanapja után…, egy nappal Lampek Éva utolsó munkanapja után… ezer év
Kontyfa.
Jól tettem, hogy
elindultam…, pótolhatatlan és felejthetetlen pillanatokat élhettem át.
Vonatkozik ez a tegnapi napra, amikor engedve Kiss Tamás ráhatásának mégiscsak
elindultam a Covid-mentén óvatosan szerveződő Lampi-féle flashmobra, és
vonatkozik arra a pillanatra, amikor Sári Lajos ráhatásának köszönhetően mégiscsak
engedtem a szolid erőszaknak, és képes voltam helyes döntést hozni, és a
Kontyfába „igazolni”. A rendszerváltás rendszerdöntő iskolájába, ami nélkül a
rendszerváltás utáni Magyarország pedagógiatörténete nem lehet teljes, és ami
olyan tökéletesen ábrázolja Magyarország (khm…, khm…, a hajdanvolt Magyar
Köztársaság…) útját ’90-től 2021-ig, Sári Lajostól vasbéláig.
Szerencsémre, sokszor
voltam jókor-jóhelyen. 1981-ben Tatán, 1985-ben Diósjenőn és 1990-ben a
Kontyfában. Hány társadalmi és emberi tényezőnek kell ahhoz szerencsés, és mint
a példa mutatja, MEGISMÉTELHETETLEN együttállásban összeilleszkedni, hogy
létrejöjjön az a különleges, és sajnos, egyszeri keverék és speciális vegyület,
ami robban, és akkorát szól, hogy elhallatszik „kelettől-nyugatig”, de úgy,
hogy ezek az energiák képesek voltak megmozdítani a kontinenseket tartó
lemezeket, és képesek voltak egyirányba vinni és egyirányba tartani?
Micsoda együttállása a
csillagoknak… és micsoda sötét és fekete éjszaka következik, amikor az utolsók
is kihunynak és ledőlnek.
Lampek Éva… 42 évet
dolgozott itt, aztán leszáll a villamosról, félretörli a szemét befelhőző
könnyeket, körbenéz rajtunk és belemondja egyetlen mondatba minden keserűségét,
egy olyan mondatba, aminek soha-soha-soha nem lett volna szabad elhangzania: „Boldog
vagyok, hogy eljöttem a Kontyfából.”
Tisztelt Rögtönítélő
Bíróság! Legyen ez a mondat az utolsó tanúvallomás ebben a perben, és tegye
egyértelművé a halálos ítéletet, amit ki kell szabni vasbélákra és bélánékra,
kovácsKLIKkatikra, tankerületekre és liberális nevelést szándékosan
félreértelmező vulgarizáló, primitív álpedagógusokra, az oktatást idáig
süllyesztő álminiszterekre, a felsőoktatást beszántó ál-amtitkárokra.
És maradnak a jók, az
igazak, megtörve és magukrahagyatva, az utolsó mohikánok, akik még dolgoztak
Lajossal: Drávay Kinga, Siteri Erzsike, Tompika, illetve Verő Juli, TörőKriszta,
Béres Ildi, Homi. A többi… néma csend.
Már nem Sári Lajos ül az
igazgatói irodában félkéz piros ultival a kezében, nem áll ott Lampek Éva a
színpad előtt szerény, kislányos, de öntudatos mosollyal (van mire… felnevelte
Végh Balázst, Miháczi Zsuzsit, Kollányi (Majka) Zsuzsit, és Tóth Andit, a
kecskeméti színház zenei igazgatóját, a kis hegedűslányt…), nem rendezi Kiss
Tamás a Kiss Herceget, nem ássák a kölcsönvett fegyencek a Monte Christo-
projekt homokját Lindner Guszti irányításával, nem tolat be Hejcéről a
Tranzittal Dezső, és nem áll meg hátul, Neuspillerrel, de hátsó szélvédő nélkül,
az Ikarus sem. Nincs állófogadás és Akikre Büszkék Vagyunk, se darts a
pinceklubban, pingpong az aulában, billárdszoba a tornafolyósón és
csocsóbajnokság. Nem bizonyítja mellbevágó erővel Makai Kati, hogy ér Ő annyit,
és többet, mint bármelyik férfi, és nincs ott se Misi, Mák, Menner, Migend,
Mandák, se Oszi, se Pregh Eszter, Karate Feri és PingPongPeti, se 80 perc, se
mozdonynélkül felejtett különvonat Zánkán, se karácsonyi díszlet hajnalra Angeli
Csabával és a magas Krisztiánnal, nem vág disznót KovácsTibi, és nem számolja
el Beliánsky Kati, és nem áll mellé Gizi néni, se Lici néni, se Kilencedik
osztály, se Művészeti Iskola, se Zabhegyező Gyerekfesztivál, Kontyfa-hét,
versenytárgyalás, Bónus-rendszer, Gyűjtsd Össze a Felét, se kiállításmegnyitó,
se Karcsi, ahogy kordagyuris mozdulattal átdobja a mikrofont a másik kezébe, se
Pálinkás (se pálinka… gönci barack Hejcéről), se Szilvi, Hilda, Marietta, se
katonás-szigorú Friss Péter, se zord Sári Béla, se Siki, Takács Rita,
Könyvtáros Zsuzsa néni, Etelka és Feri, Kapi Mari, Hajducsek Márti, se
álintellektuális sznobéria, se beszélgetés Cipővel, se iskolaközgyűlés
Mikuláskor, se tanári kórus ballagásra, se tanári műsor március 15-re, se
művészet és néptánc Újpalotán, se pinceklub botránnyal, se fénymásológépek, se
orvosi műszerek, se DSE, se ÁTK, se Kalamáris, se szakiskola, se Gábris, se
Ponyókai, de még egy nyomorult Zvara Szabolcs se, se KisÁrpi, se mosóporakció, se
hangosítás, se kővel bevert ablak a szabadidő-szervező irodájában, se élő
koncertek, se Alapítványi Bál élőzenével (Benkó…?)… se… se… se…semmise.
Se Finnország, se
Litvánia, se vajdahunyadvári koncert, se templomi a Bosnyák téren, se Pokorny a
tanáriban, se Gerendás, se Cseh Tamás a pedagógusklubon.
Mi maradt? Nem maradt
semmi. Se Ancsa, se Házikó, se VasNika, se Nikó…, se Bányai. És lassan kihűl a
tűz a Lajos-napi bogrács alatt és a Sáfrány Csabi által rakott kemencében, és
lassan kihűl az utolsó emlék, és az utolsó ember, aki még látott ilyet, itt… és
így…, vagy legalábbis el tudja képzelni, hogy mindez akár igaz is lehetett.
CSAKAKONTYFA. Élt 1989/90-től,
majdnem napjainkig. Hálás és szerető szívvel gyászolják felnőttévált
tanítványai és a Nagy Idők piruló tanúi, a távozók, a cserben-, és a
pályaelhagyók, a visszasírók és s vissza-se-nézők, a nyugdíjba-, és a
tönkremenők, barátai, szerettei, pályatársai, tanítói és tanítványai és
technikai dolgozói Kelével, a büfés Katival és Búzással bezárólag.
Béke poraira, és
tisztelet azoknak, akik beszántották, sóval behintették, hogy könnyebb legyen a
búcsú. És átok és gyalázat.
Csak Aranykréta vasbélának,
meg jocibácsi, az.
2021.február 20-án, reggel
