"Alázat, Szenvedély, Ellenállóképesség és Örökség..." - Troy

 "Alázat, Szenvedély, Ellenállóképesség és Örökség..." - Troy Polamalunak a Hírességek Csarnokába történő beavatása alkalmából elmondott beszédének kivonatát tesszük közzé. Köszönet a fordításért Németh Zsoltnak. FOREVER STEELERS!

"Ahhoz, hogy Steeler légy másokat kell figyelembe venned, mielőtt magad vennéd figyelembe. Meg kell védened testvéredet, olykor önmagától is, támogatást kell nyújtanod akár a saját költségeden is, amikor a fekete és arany páncélt viseled. Biztosra kell menned, hogy senki sem szégyeníti meg, és a legfontosabb, hogy mi magunk sem bánunk becstelenül vele. Az egyik legszebb mondat amit egykori fekete-arany legendáktól hallottam: - Játszhattál volna akár velünk is!"

Az emberek nehezen hiszik el, hogy az első NFL meccs, amit valóban megnéztem, az első NFL mérkőzésem volt. Nem voltam akkora rajongója a felhajtásnak, ami a játékot, az NFL-t, az egyetemi futballt, vagy egyáltalán magát a futballt körülveszi. Játszani a játékot szerettem igazán. Jobban szerettem az edzéseket, mint vasárnaponként játszani. Az edzések a hálaadás napi mérkőzésekre emlékeztettek az általános iskolai barátaim ellen. Utánoztam Walter Paytont, ahogy átugrik a gólvonal felett és a fivérem még magasabbra lökött a levegőben, olyan magasságokba, amiket Dick Lebeau sosem engedett volna.

Amikor először kaptam hívást a 412-es körzetszámról, az első utam egyből az autókereskedésbe vezetett, remélve, hogy vehetek egy Range Rovert. Az ügynököm elmagyarázta, hogy amennyiben Pittsburghbe megyek, nem érkezhetek meg egy BMW-vel, egy pick up az, amivel meg kell jelennem.

…Az egyik legjobb barátomnak, Aaronnak kellett elmagyaráznia, hogy nem a Three Rivers stadionban, hanem a Heinz Fielden kell játszanom, hogy Jerome Bettis egy jövőbeli Hall of Fame tag és hogy vigyázzak Hines Ward-al, aki a legkeményebb ember az NFL-ben. Ezt tapasztaltam is az első, teljes felszereléses edzésünkön, amikor is settenkedve próbáltam leütközni őt egy futás során, Hines azonban már a lábra segítésem közben a klasszikus mosollyal arcán így szólt, „Valóban nem olyan vagyok, mint bárki más, kétséged se legyen!”

Ezek a srácok, és persze sokan mások is, nem csapattársak voltak számomra, hanem igazi testvérek. Amikor éjszaka mulattunk a velük, úgy éreztem olyan védelmet kapok, mint a titkos szolgálattól. Senki sem mert odajönni hozzám. Mindenki kis öcsköse voltam, védve az összes lehetséges módon.

Áldottnak érzem magam, hogy Jerome Bettis melletti öltözőszekrényt használhattam egészen a visszavonulásáig. Valószínűleg így tervezték. Kétlem, hogy bárki jobb személyt akart volna, hogy megtanítsa a játék fortélyaira, mint őt. Az élettapasztalata, valamint a játék ismerete olyan nyelv volt számomra, melyet idősebb testvéreimtől, unokatestvéreimtől és nagybátyjaimtól megszoktam már.

Mike Logan, a kezdő safety első évemben, akit mindenki jóslata szerint majd, mint első körös draft pick leváltok, a teljes tudását átruházta rám a játékról. Olyan alázatosságot mutatott, amelyet egész karrierem során küszködve tudtam csak elsajátítani. Így tesz sok más csapattárs is az érkező újoncokért, habár ezzel negatívan hatva saját, személyes jövőjére.

Joey Porter újonc éveimben kétségkívül a félelmet nem ismerő vezérünk volt. Rettenthetetlen és autentikus, minden tekintetben. Épp egy vonalban helyezkedtem el vele, mikor egy ellenfelünk beszólt neki mérkőzés közben, később aztán Joey egy las vegas-i kaszinóasztalnál oda is lépett hozzá, majd össze is verekedtek. Ismétlem, Las Vegasban, egy kaszinóasztalnál! Joe Greene mentalitására emlékeztet, amikor belé kötnek. Az volt a gondolatmenetem, mikor egy ellenfél fölém állt egy meccsen, ahol épp vesztésre álltunk, „Elveszítem az összes Steelers legenda tiszteletét, ha nem csinálok semmit, ha egy ellenfél fölém áll.” Egyáltalán nem voltam mérges, csak biztosra mentem, hogy kiérdemlem az örökös helyem, hogy képviselhessem a fekete és arany színt. Olyasvalamit, amit egyetlen Steeler sem érdemelhetett volna ki megfelelő megtorlás nélkül. Joey után James Farrior képviselte Jack Ham és Lambert mentalitását. A csendes, nem eszetlen profi. James minden esetben vezetőnk volt, az egész estés részeg "meccseken", off season összejöveteleken és a nyugalom maga, az utolsó 2 perces védekezések során.

Joe Green kétségkívül az egyik legnagyobb játékos az NFL történetében. Minden egyes Super Bowl részese volt, melyeket a Steelers megnyert, egykor játékosként, majd front office ügyvezetőként. Egyszer a scouting részleg egy kutatás során elég izgatott lett egy játékos miatt. Azonban amikor Joe Greene is szemügyre vette, nem vált megfelelővé a reakciója miatt, mikor egy ellenfél felpofozta a játékost. Az idők változtak, azonban, ahogy Tomlin edző gyakran mondja, a színvonal, a színvonal (Standard is standard).

Cowher edző megtanított minket elviselni a szenvedést. Az időjárás soha nem volt tényező. Örömünket leltük abban, amikor ellenfél csapatok kényszerítettek minket, hogy viseljük a fekete mezt szezon elején, remélve, hogy a hőség majd kimerít minket. Örömünket leltük a csúszós, saras pályákon ősszel és főleg a csontig hatoló, 0 fok alatti mérkőzésekben késő télen. Ebben éltünk, ebben edzettünk és felelevenítették gyerekkori szenvedélyünket a meccsnapokon.

Ez az örökség száll tovább Joe Greeneről a mostani Cam Haywardra, vagy épp TJ Wattra.

Ahhoz, hogy Steeler légy másokat kell figyelembe venned, mielőtt magad vennéd figyelembe. Meg kell védened testvéredet, olykor önmagától is, támogatást kell nyújtanod akár a saját költségeden is, amikor a fekete és arany páncélt viseled. Biztosra kell menned, hogy senki sem szégyeníti meg, és a legfontosabb, hogy mi magunk sem bánunk becstelenül vele. Az egyik legszebb mondat amit egykori fekete-arany legendáktól hallottam: ”Játszhattál volna akár velünk is!”

Amit igazán becsülök a Steelers-ben, az, hogy mélyen legbelül, ez egy család sikere. Sikerünk lényege a kultúra, amely alapvető erényeken alapszik, amelyeket bárki tisztel és méltányol. Alázat, Szenvedély, Ellenálló képesség és Örökség.

Amikor első nap megjelentem a vadiúj Range Roveremben, csak egy Trojan voltam Los Angelesből mielőtt Steelerré váltam, nem hittem volna, hogy Pittsburgh lesz az otthonom. Most azonban, áldottnak érzem magam, hogy a dicsőségek csarnokában lehetek. Egyben ez visszaigazolás is, hogy a harc azért, hogy az előttem játszó játékosok erejéből merítsek, megéri.

Köszönöm, Troy Polamalu

Edző... Nagybetűvel

 A Magyar Edzők Napján egy kép, amiben MINDEN benne van. Hála és tisztelt egy edzőnek, akivel én csak a pálya szélén találkoztam... és mégis sokat köszönhetek Neki. Barni, kösz, nagy vagy! (ha képet nem is találok, de köszönet a saját edzőimnek is, Tóth Laci bá', Tillinger Józsi bá', Langó Pista bácsi, és Szigetvári Pista bácsi, valamennyien Malév SC.)

ÖSSZEFOGÁS - egy diktátorral?

 Az írónak aneszteziológusként, intenzív terápiás szakorvosként tökéletesen igaza van... más szakmák szempontjából azonban teljes tévedésben él. Mert bizonyos szempontból jól hangzik az összefogás hangoztatása, de mondjuk egy politikusnak vagy egy médiamunkásnak PONT AZ A FELADATA, FELELŐSSÉGE ÉS KÖTELESSÉGE hogy rámutasson az idáig vezető útra, a felelősőkre! Az ellenzéknek PONT NEM AZ A DOLGA, hogy összefogva még inkább korlátlan hatalommal ruházzon fel egy teljhatalmú vezetőt, hanem az, hogy minden eszközzel tiltakozzon a lélegeztetőgépek vásárlásában megbúvó lopás, a presztízsberuházások (stadionok, határontúli focicsapatok), a felesleges nemzetközi focimeccsek, a húszezer forintba kerülő tesztelés, a szervezetlenség és a hozzánemértés ellen. Hogy rámutasson, ki felel azért, hogy nincs egészségügyi minisztérium, hogy ki felel azért, hogy csak kétezer intenzív szakápoló van Magyarországon, ki dönti el, hogy a TB által finanszírozott tesztek helyett a betegek fizessenek (..és fizessék meg ÚJRA! a tesztek árát), ki a felelős azért, hogy tíz éve már sarlatánok (mint kásler) és cselekvőképességükben korlátozott nagymamák (mint cilinyunyó) állhatnak felelős pozíciókban.  

https://boldoguljerden.blog.hu/2020/09/20/kemenyen_kifakado_intenzives_szakorvos_nagyon_keves_az_ember_a_lelegeztetogepekhez_623?fbclid=IwAR3e47edyvvI9h6ahRc-92lF6V2PxWuxD1rPQ7Zv2scS9m-Ie7ioy7SBirA

KEMÉNYEN KIFAKADÓ INTENZÍVES SZAKORVOS: nagyon kevés az ember a lélegeztetőgépekhez

Mi, a képernyőnk előtt, akik nem vagyunk szakmabeliek és nem értünk hozzá, fontosnak gondoljuk, hogy a jelenlegi járványban frontvonalban dolgozók felhívásai minél több emberhez eljussanak.

Éppen ezért változatlan formában közzétesszük egy aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvos dr. Máté-Horváth Nóra közösségi bejegyzését, hátha hozzájárulunk ezzel is a dolgok javulásához. A doktornő ezt írta:

Kedves civil társadalom, kedves politikai elit, kedves kollégák!

Aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvosként, valamint a magyar társadalom tagjaként arra kérlek mindannyiótokat, egy világjárvány idején ne a széthúzást, az egymás szidását, a politikai sárdobálást, számháborúzást helyezzük előtérbe, hanem az összefogást, együtt gondolkodást és a megoldáskeresést.

Ami minket, orvosokat és ápolókat illet, mi nem állig felfegyverkezve várjuk a járványt. Leginkább félve várjuk. Aggódva követjük a napi esetszámokat, az egyre több igazolt, és még több gyanús beteget, a betelő COVID osztályokat és intenzív osztályokat. Aggódva dolgozunk a teljes gőzzel működő, úgynevezett elektív egészségügyi ellátásban - hiszen most minimális korlátozás sincsen az egészségügyben, minden műtét, minden vizsgálat, legyen az sürgős vagy teljesen halasztható, életbevágó, kényelmi vagy esztétikai, elvégzésre kerül. Nap nap után szólunk rá betegeinkre, hogy vegyék fel a maszkot, hozzátartozóikra, hogy sajnos nem tudjuk beengedni őket látogatni az intézményeinkbe. Mindennaposak a konfliktusok páciens és orvos, orvos és orvos, orvos és fenntartó, fenntartó és döntéshozók között - érezhetően nagy a feszültség.

Aggódva követjük azt is, hogy döntéshozóink és politikusaink (kormány és ellenzék egyaránt) rétege veszekszik, egymásra licitál, számháborúzik, bezzegel, olykor minket használ fel (és semmi kétség: ezt a levelet is felhasználja majd) saját népszerűségének növelésére ahelyett, hogy most, ebben a kritikus időszakban kivételesen összefognának. A koronavírus nem tesz különbséget ugyanis kormánypárt és ellenzék között, támad bárkit, miközben a politikai elit leginkább egymás ellen van állig felfegyverkezve.

Hogy mi van a kórházakban? Ahogy fent írom: aggodalom és várakozás. A kórházakban jelenleg általában van védőfelszerelés, van lélegeztetőgép, van helyileg nagy óvatossággal kitalált, az elmúlt hat hónapban rutinosra gyakorolt COVID ellátási protokoll, vannak bátor, igényes kollégák, akik követik a nemzetközi szakirodalmat, és van egy növekvő pszichés készültség. Van azonban egy olyan fokú tisztánlátás is, amit minden egyes döntéshozói megnyilvánulásból hiányolunk: mi reálisan látjuk, mire képes a rendszer.

Sajnos az, hogy senki nem marad ellátatlanul, valamint az, hogy “a kórházi kapacitások szinte korlátlanul állnak rendelkezésre”, egyáltalán nem igaz. Tudjuk ugyanis, hogy annak, hogy hány intenzív osztályos beteget tud ellátni a magyar egészségügy, nem a szabad ágyak száma, és már biztos, hogy nem a lélegeztetőgépek száma fog gátat szabni.

Tizenhatezer lélegeztetőgépet szerzett be az ország tavasszal. Nehéz lett volna a bergamoi, spanyol, francia és amerikai katasztrófa láttán azt mondani, nincs szükség azonnali eszközbeszerzésre. Egy olyan országban, ahol egészségügyi minisztérium sincs (és amikor még volt, akkor sem volt jól működő), a járványügy csökevényes, az egészségügyi tanácsadók pedig a háttérben porosodtak hosszú évtizedeken keresztül, lehetetlen egy világégés közepén egy egészségügyi nagybeszerzést rövid idő alatt tökéletesen levezényelni. Talán nagyobb hiba lett volna nem beszerezni a gépeket, mint túllőni a célon. Azt hiszem, kár ezen évődni: épp annyira felesleges ezen a számon háborogni, mint dicsekedni vele. Mostanra már nem a lélegeztetőgépek száma a limitáló tényező.

Arról ugyanis, ami nekünk, intenzíveseknek egyértelmű, a társadalomnak meg talán kevésbé, nem sokat hallani az átpolitizált kommunikációban: a lélegeztetőgép és a szabad ágy még önmagában nem gyógyítja a COVID-ot. Esélye egy lélegeztetésre szoruló betegnek csak akkor lehet a túlélésre, ha a nap 24 órájában áll mellette megfelelő intenzív osztályos szakszemélyzet: aneszteziológus és intenzív terápiás orvos, valamint intenzív terápiás szakápoló. És még ekkor is szerények a gyógyulási esélyek.

Az, hogy orvosból nincs sok, közismert tény. Azonban ami az igazán szűk keresztmetszet, és ami a leggyengébb láncszem az egész COVID ellátásban, az az intenzíves szakápolók száma. Az ápolói lét egy igen speciális területéről beszélünk, olyanról, amit évekig tanultak ők, és tanulmányaik után sokáig gyakoroltak. Tudnak lélegeztetett beteget ellátni, lélegeztetőgépet alapszinten állítani, életfontosságú gyógyszereket adagoló pumpát villámgyorsan cserélni, katéterezni, artériát szúrni, centrális vénás kanült kezelni, szívmonitort felrakni, bonyolult kábeleket megfelelő sorrendben szélsebesen felhelyezni a betegre. Látják, ha romlik egy beteg, látják, ha baj van, ugranak és cselekednek.

Nagyon különleges csapat ők.

Volt róla szó bármelyik sajtónak szánt döntéshozói kommünikében, Facebook posztban és videóban, hogy hányan vannak? Érdemes utánajárni: kevesebb, mint kétezren.

Azaz, míg van tizenhatezer lélegeztetőgépünk és tízezer üres kórházi ágyunk, speciálisan képzett szakápolóból kevesebb, mint kétezer van. Egy kétezer fős csapatból kell tehát a nap 24 órájára (2-3 műszakra), a hét 7 napjára kiállítani azt a szakszemélyzetet, aki ellátja az intenzív osztályos betegeket. Mivel egy intenzíves ápoló a szakma szabályai szerint egy műszakban legfeljebb kettő lélegeztetett, instabil beteget tud egyszerre megfelelelő szakmai gondossággal ellátni (ez az alacsonynak tűnő szám egy fontos minőségi mutatója minden intenzív osztálynak), már talán könnyen érthető, hogy hiába a tizenhatezer gép vagy a tízezer szabad ágy, ha nincs, aki ott legyen a betegek mellett.

E levél írásakor ennek az elhivatott gárdának a jelentős része az intenzív osztályokon dolgozik, COVID-ossal és nem COVID-ossal egyaránt: hiszen most is van agyvérzettünk, súlyos szívelégtelenünk, vérgmérgezettünk, autóbalesetesünk, égettünk, súlyos műtét után lábadozónk. Intenzív osztályaink a COVID nélkül is rengeteg beteget látnak el nap nap után, ennek a szűk kis csapatnak a jelentős része épp dolgozik.

Ez a réteg, miközben a politikai elit egymással viaskodik, ténylegesen állig felfegyverkezve, a tűrőképessége határán dolgozik. Ez a réteg ugyanúgy elkaphatja a COVID-ot, mint bárki más, és ha megbetegszik, tudja, hogy még kevesebben lesznek azok, akik ellátják a betegeket. Ez a réteg, miközben az emberek azon vitatkoznak, van-e járvány, kell-e félni, fontos-e maszkot hordani, ezekben a percekben is veszi fel az eleve nagy páciensszám mellé a COVID-osokat. Nem, nem csak az öregeket. Az elmúlt hetekben fiatal, alapbetegség nélküli betegek is kerültek COVID-dal gépre.

Ez a réteg aggódik, amikor a tisztelt olvasó koncertre, focimeccsre, futóversenyre, tömegredezvényre, buliba megy. Ez a réteg aggódik, amikor a saját gyerekét iskolába adja be. Ez a réteg aggódik, amikor a média nem a lényegről beszél, hanem lélegeztetőgépek számán lovagol. Ez a réteg megint azt érzi, senki nem figyel rájuk, pedig ők viszik a hátukon az össztársadalmi felelősséget.

Fontos, hogy értsük tehát: nem az ágyak, és már nem is a lélegeztetőgépek száma szab gátat a súlyos betegek gyógyításának, hanem valami, ami a világ minden pénzéért sem szerezhető be azonnal: a megfelelő szakszemélyzet alacsony száma. Hogy mit tudunk ezzel kezdeni? Növelni ezt most nem tudjuk, évek kellenének hozzá. Elkezdhet viszont a politika a lényegről beszélni. Elkezdhetünk őszintén egymással kommunikálni. Elkezdhetünk összefogni a széthúzás helyett, maszkot viselni a kötekedés helyett, elkezdhetünk nemet mondani a sportrendezvényekre akkor is, ha a törvény valamiért nem hajlandó korlátozni őket, elkezdhetünk figyelni egymásra, az időseinkre és az egészségügyben dolgozóinkra.

Elkezdhetünk végre társadalomként működni, és egy cél mentén egységgé kovácsolódni.

Kérek tehát minden kormánypárti és ellenzéki politikust, és kérek minden magyar embert, foglalkozzunk ezekben a nehéz időkben azzal, ami igazán számít.

Tisztelettel:

dr. Máté-Horváth Nóra

aneszteziológus, intenzív terápiás szakorvos

"a távolságot, mint üveggolyót - ajándékként, és büntetésként."

Makai Pepe írása FB. 2020. 09. 09.

"...a távolságot mint üveggolyót, megkapom. Ajándékként és büntetésként egyszerre." - megrázó, felkavaró, csodálatos sorok, gyönyörű írás, köszönöm, hogy én is elolvashattam!

Két és fél felejthetetlen, felfoghatatlan, élményekben gazdag hónap után ideje visszaindulnom Svédországba. Nehéz szívvel indulok útnak, mert sok útitársnak mondok búcsút ideiglenesen. Van olyan szívemnek kedves személy, akivel idén nyáron hozott össze a sors, és van, akivel évtizedeket éltem le egy fedél alatt.

Szeretnék sírni, vagy legalább örömkönnyeket hullajtani, hogy megkönnyebbülhessek picit. Bárcsak azt mondhatnám mindannyiótoknak, hogy a távolság az csak a képzeletünkben létezik, és a technológia és a jó szív összeköt bennünket, akármelyik pontján is legyünk a világnak! Annyi mindent kellene még megbeszélnünk, megcsinálnunk, megnéznünk, megölelnünk, megszeretnünk, megvitatnunk, megkóstolnunk, megtanulnunk, megolvasnunk és megírnunk. De akkor is tudom, hogy a távolságot mint üveggolyót, megkapom. Ajándékként és büntetésként egyszerre. Bárcsak volna elég testem és lelkem, hogy jusson belőlem mindenkinek, aki szeret.

Ugyanakkor, és ez most olyan, mintha mélységes mély bűnt gyónnék meg... már nem érzem magam _itthon_ Magyarországon. Bizony, ennek egyik és legfőbb oka, hogy a családi házunkat, amelyben felcseperedtem, és amihez számtalan emlék köt, márciusban eladtuk, és AirBnb-kben kell megszállnom. A mai napig álmaimban még mindig rengetegszer Székesdűlőn kelek fel, legyen bár szó vágyteljesítő vagy rémálomról. Miközben Szeged, ahol hét évet éltem, soha nem tér vissza az álmaimba. De nem csak erről van szó, hanem az emberekről, a kínos mindennapi szituációkról, a csalódásokról, a város változó arcáról, az okosban megoldás magasiskolájról, a rosszmájúságról, az egymás dolgának megnehezítéséről, a pesszimizmusról, egyszóval Magyarország magyarságáról, ami egyre idegenebb, még úgy is, hogy most bő két hónapon át "visszaakklimatizálódtam."

Tény az, hogy szülőhazám napról napra egyre inkább olyan arcát mutatja meg, amely szembemegy mindazon értékekkel, amelyek személyiségem sarokkövei, erkölcsileg, habitusban, mentalitásban, szóban és tettben. Forr a vérem, amikor a napilapokat kinyitom, amikor kávézókban ülök, amikor a buszra várok. Rosszullét fog el, amikor odakint vagyok és az utcát rovom, egy nehezen megfogható, fojtogató feszültség, ami ott vibrál minden járókelő között, láthatatlanul. Ilyenkor sosem hagy nyugodni a kérdés: ebben a városban nőttem fel? (Ez az a Balaton, amit ismerek? Ez az a Tisza-tó?) Ez az a Budapest?

Rettegek ezektől a felismerésektől. És rettegek kissé a jövőtől is, mert még nem világos, hogy mit hoz, merre visz utam tovább. De egyvalami ezalatt a két hónap alatt megszilárdult bennem: hogy ha a sors nem gördít elé akadályokat, nem Magyarországon fogok gyökeret ereszteni. Szívből remélem, hogy a világnak van olyan szeglete, amely békém és boldogságom biztosítani tudja, ahol megbecsülnek engem azért, aki vagyok, és ahol nem próbálják megtörni a lelkemet.

Naplómban azt írtam, hogy időre van szükségem Svédországban. Arra, hogy visszafogjam ezt a pörgős életmódot, ami nagy áldozatokkal jár, visszafogjam a társas életem, ivásom, és hogy többet főzzek, olvassak, hogy kiszabaduljak. Hogy kevesebb tapasztalattal kelljen megbirkóznom és több időt tölthessek kötelességek nélkül, legyenek akármilyen kedvesek is. Hogy önmagam lehessek, a szó szoros és átvitt értelmében. Mondjuk úgy, hogy jár nekem is kis nyaralás.

De komolyan, roppantul hálás vagyok nektek minden közös találkozásért, érzéki örömért, kedves szóért, ölelésért, remek vacsoráért, városlátogatásért, biciklizésért, randiért, társasozásokért, sütogetésekért, mosolyokért, közös utakért, együtt megnézett filmekért, tábortűzért és a tábortűz körüli éneklésekért, a családi szeretetért, kirándulásokért, lelkizésért, podkasztokért, a szerelemért, az algoritmus által feldobott együttesekért, az este kopogó eső hangjának közös hallgatásával töltött percekért.

Egy szóban: MINDENÉRT. Mindannyiótoktól.

De mennem kell tovább, és remélem, mihamarabb viszontlátjuk egymást.

Ti a magatok utánozhatatlan módján mind-mind hozzájárultatok ahhoz, hogy jobb ember lehessek és jobb ember akarjak lenni. Most itt az ideje, hogy megemésszem azokat a leckéket, amiket ti adtatok nekem, mondjuk úgy: emberségből.

Újabb kalandokra fel!

Addig is: szívemnek kedvesek maradtok.