"a távolságot, mint üveggolyót - ajándékként, és büntetésként."

Makai Pepe írása FB. 2020. 09. 09.

"...a távolságot mint üveggolyót, megkapom. Ajándékként és büntetésként egyszerre." - megrázó, felkavaró, csodálatos sorok, gyönyörű írás, köszönöm, hogy én is elolvashattam!

Két és fél felejthetetlen, felfoghatatlan, élményekben gazdag hónap után ideje visszaindulnom Svédországba. Nehéz szívvel indulok útnak, mert sok útitársnak mondok búcsút ideiglenesen. Van olyan szívemnek kedves személy, akivel idén nyáron hozott össze a sors, és van, akivel évtizedeket éltem le egy fedél alatt.

Szeretnék sírni, vagy legalább örömkönnyeket hullajtani, hogy megkönnyebbülhessek picit. Bárcsak azt mondhatnám mindannyiótoknak, hogy a távolság az csak a képzeletünkben létezik, és a technológia és a jó szív összeköt bennünket, akármelyik pontján is legyünk a világnak! Annyi mindent kellene még megbeszélnünk, megcsinálnunk, megnéznünk, megölelnünk, megszeretnünk, megvitatnunk, megkóstolnunk, megtanulnunk, megolvasnunk és megírnunk. De akkor is tudom, hogy a távolságot mint üveggolyót, megkapom. Ajándékként és büntetésként egyszerre. Bárcsak volna elég testem és lelkem, hogy jusson belőlem mindenkinek, aki szeret.

Ugyanakkor, és ez most olyan, mintha mélységes mély bűnt gyónnék meg... már nem érzem magam _itthon_ Magyarországon. Bizony, ennek egyik és legfőbb oka, hogy a családi házunkat, amelyben felcseperedtem, és amihez számtalan emlék köt, márciusban eladtuk, és AirBnb-kben kell megszállnom. A mai napig álmaimban még mindig rengetegszer Székesdűlőn kelek fel, legyen bár szó vágyteljesítő vagy rémálomról. Miközben Szeged, ahol hét évet éltem, soha nem tér vissza az álmaimba. De nem csak erről van szó, hanem az emberekről, a kínos mindennapi szituációkról, a csalódásokról, a város változó arcáról, az okosban megoldás magasiskolájról, a rosszmájúságról, az egymás dolgának megnehezítéséről, a pesszimizmusról, egyszóval Magyarország magyarságáról, ami egyre idegenebb, még úgy is, hogy most bő két hónapon át "visszaakklimatizálódtam."

Tény az, hogy szülőhazám napról napra egyre inkább olyan arcát mutatja meg, amely szembemegy mindazon értékekkel, amelyek személyiségem sarokkövei, erkölcsileg, habitusban, mentalitásban, szóban és tettben. Forr a vérem, amikor a napilapokat kinyitom, amikor kávézókban ülök, amikor a buszra várok. Rosszullét fog el, amikor odakint vagyok és az utcát rovom, egy nehezen megfogható, fojtogató feszültség, ami ott vibrál minden járókelő között, láthatatlanul. Ilyenkor sosem hagy nyugodni a kérdés: ebben a városban nőttem fel? (Ez az a Balaton, amit ismerek? Ez az a Tisza-tó?) Ez az a Budapest?

Rettegek ezektől a felismerésektől. És rettegek kissé a jövőtől is, mert még nem világos, hogy mit hoz, merre visz utam tovább. De egyvalami ezalatt a két hónap alatt megszilárdult bennem: hogy ha a sors nem gördít elé akadályokat, nem Magyarországon fogok gyökeret ereszteni. Szívből remélem, hogy a világnak van olyan szeglete, amely békém és boldogságom biztosítani tudja, ahol megbecsülnek engem azért, aki vagyok, és ahol nem próbálják megtörni a lelkemet.

Naplómban azt írtam, hogy időre van szükségem Svédországban. Arra, hogy visszafogjam ezt a pörgős életmódot, ami nagy áldozatokkal jár, visszafogjam a társas életem, ivásom, és hogy többet főzzek, olvassak, hogy kiszabaduljak. Hogy kevesebb tapasztalattal kelljen megbirkóznom és több időt tölthessek kötelességek nélkül, legyenek akármilyen kedvesek is. Hogy önmagam lehessek, a szó szoros és átvitt értelmében. Mondjuk úgy, hogy jár nekem is kis nyaralás.

De komolyan, roppantul hálás vagyok nektek minden közös találkozásért, érzéki örömért, kedves szóért, ölelésért, remek vacsoráért, városlátogatásért, biciklizésért, randiért, társasozásokért, sütogetésekért, mosolyokért, közös utakért, együtt megnézett filmekért, tábortűzért és a tábortűz körüli éneklésekért, a családi szeretetért, kirándulásokért, lelkizésért, podkasztokért, a szerelemért, az algoritmus által feldobott együttesekért, az este kopogó eső hangjának közös hallgatásával töltött percekért.

Egy szóban: MINDENÉRT. Mindannyiótoktól.

De mennem kell tovább, és remélem, mihamarabb viszontlátjuk egymást.

Ti a magatok utánozhatatlan módján mind-mind hozzájárultatok ahhoz, hogy jobb ember lehessek és jobb ember akarjak lenni. Most itt az ideje, hogy megemésszem azokat a leckéket, amiket ti adtatok nekem, mondjuk úgy: emberségből.

Újabb kalandokra fel!

Addig is: szívemnek kedvesek maradtok.