Kedves RaBanya, Kedves Barátaim, Ismerőseim, Olvasóim!

Szombaton, június 16.án este hétkor búcsúkoncerttel zárjuk a Fonóházban az év elején indult Hobo klub első szezonját. Szeptembertől folytatjuk tovább.

Nagy örömet szerzett a Fonó bandánk és az én egyéb ötleteim befogadásával. Az eddig lejátszott 4 este számomra a néhai Lágymányosi Klub hangulatát idézte. Összesen 101 dalt játszottunk ezeken az estéken, kemény műhelymunka előzte meg a fellépéseket.

Befejeztem a "Dal a két sebzett hattyúról" munkacímű  színdarabot, mely Vlagyimir Viszockij és Marina Vlady szerelméről és a énekes - színész - költő haláláról szól. Ezt október végén szeretnénk bemutatni a debreceni Csokonai Színház stúdiójában, Szűcs Nellivel a főszerepben. Vidnyánszky Attila rendezi, a másik szereplő én leszek.

Póka Egonnal - mint sokan mát tudják - újra együtt játszunk és együtt kezdjük el a színházi zene felvételeit a jövő héten, ami azt is jelenti, hogy a Fonó kiadásában lemezen is megjelenik az anyag, magyarul, 8 új Viszockij dallal és néhány ki nem adott régebbivel.

Sebők Jánossal befejezéséhez közeledik egy  párbeszédes könyv, ami 1945-től mostanáig tárgyalja a történteket. Év végére tervezik a kiadását. 

Sok dalszöveget megírtam a "Reqiuem a bluesért" című ősszefüggő zenei előadáshoz, mely majdnem 20 év után első közös munkánk lesz Egonnal. Igazából a zenék elkészülte után alakul ki a végleges döntés, vagyis milyen formában mutatjuk be és miképpen publikáljuk.

Még a  következő színházi évadban, február környékén kerülhet színpadra az "Utcazenész" zenés monodráma, amely a magyar rockzene 50 évét és sorsát követi. Lehet, hogy ezt is a Fonóban játszom, ahol talán sikerül egy "pódiumszínházat" létrehozni, miután a Budapesti Kamaraszínházat bezárták.

A Hobo és Bandája zenekar nem sírig tartóan változatlan felállású csapat, így ne lepődjenek meg, ha nemsokára meglátnak közöttünk egy tangóharmonikást, aki kétszer akkora, mint én, vagy énekesnőt, esetleg kőfaragókat és ballettáncosokat is.

Előkészületben van "H.Ö.M." munkacím alatt - a "L.Ö.M.", vagyis Lenin Összes Művei után szabadon - egy gyűjteményes kiadvány, amely az érzékeny szerző zsengéit (Szelep vagyok az ország fenekén...), plágiumait ("Mi a szaracénok serege vagyunk...), mániáit (MInt gímszarvas, kit s...be lőtt az ármány...) és minden fellelhető agyszüleményét (Jujj, mit csinálsz! Bejönnek...) közli. (Cenzúra és öncenzúra nélkül.)

Már nem buzdítom Önöket, hogy gyűjtsék a pénzt és költsék rám, amit én majd a Kanári szigeteken költök el. Inkább azt kérem, hogy őrizzék meg érdeklődésüket a zene, a költészet, a színház iránt  

Szeretetüket, jóindulatukat és nyitottságukat ne rejtsék el, hanem mutassák ki egymás és mindenki felé, így talán megfordulnak a dolgok, legalábbis közvetlen környezetükben. Ennél többet ma nem nagyon tehetünk. 

  

Várom Önöket midig és mindenhol.

Hobo

Piliscsaba, 2012. június 12.

Óvodából... iskolába... (Donászi Magda verse... - kicsit másképp)

Kicsi magyar honfoglalók

Kácsor Zsolt| Népszabadság| 2012. június 12. |19 komment

Makón voltam múlt pénteken, az Amerikába szakadt Galamb mérnök és Pulitzer szerkesztő szülővárosában. Fájlalom, hogy nem jártam ott sosem azelőtt, mert meghitt és barátságos városka, legalábbis annak láttam: virágosnak, érdekesnek, makoveczesnek, szépnek.

El is vándorol a népe lassan.

Merthogy fogy a makói, egyre fogy, ezt mondták nekem keserűen ott. S mi lesz Makóval, mi lesz, ezt kérdezték tőlem, ha népe így megy el, neki a világnak, mindegy, hová, csak innen el? A belvárosban ezen tűnődve sétálgattam. S láttam, egymástól nem messze van ott szobra Szent István királynak és Fátyol Misinek, a cigányprímásnak. Ez is milyen szép: egymástól nem messze áll a szent király és a nagy cigány, egymáshoz közel, bronzban. Közelükben meg a híres Josephek, a nagy szülöttek, kikre oly büszkék Makón. Mondták is nekem, hogy kissé megbántva érzik magukat, mikor amerikai turisták hitetlenkedve csóválják fejüket e szobrok előtt. Tényleg itt született volna Joseph Galamb és Joseph Pulitzer?! Ezt szokták kérdezni Makón az amerikai turisták, s összeráncolt homlokkal, értetlenkedve néznek körül. Igen, hát itt születtek, my dear friends. Tényleg itt. Miért, nem néztétek ki őket ebből a tájból? Ó, ne! Tudjuk, mi is tudjuk, tán egyikükből se lett volna Joseph, ha hazájukban nemcsak bölcsőjük, de jövőjük lett volna. Itthon Galamb úr vajon mire vitte volna? Ferenc József alatt autót tervezett-e volna? Itthon Pulitzer úr újságot csinált-e volna? Mikszáthot elmegyógyintézeti oknyomozásra rávette volna? Tudjuk, mi is tudjuk... De azért ne hitetlenkedjetek, fejeteket ne csóváljátok, azt azért ne, my dear friends.

Szóval a nagy Josepheket néztem éppen, s a jenki turisták értetlenkedésén füstölögtem, mikor egy csapat óvodásra lettem figyelmes: egy téren jöttek át, jöttek kacarászva, és ősmagyarnak voltak öltöztetve mind. Amin azért kissé meglepődtem. Papírból díszek a fejeken, varkocsok, pántok és fejékek, így ment a sok kicsi makói honfoglaló.

Néztem őket, s tűnődtem rajta, hogy hová mennek vajon? Hol foglalnak hont maguknak majd? Hol lesz maradásuk, ha a Nemzet Pávája a következő tíz kormányt tényleg gúzsba köti? Ha mégis sikerül neki? Ha itt negyven évig pávatánc és tündérmese lesz? Mi lesz veletek, kicsi magyar honfoglalók, ha a Nemzet Pávájának terve sikerül?

Hol foglaltok hont majd?

Németországban? Angliában? Lesz vajon köztetek, kit húsz év múlva németországi öregotthonban szólít magához egy Dame vagy egy Herr, hogy németül köszöntse, s ágyából fölsegítse? Munkába álltok-e majd három műszakban angol nagyüzemben, s mondjátok-e szépen, hogy thank you, thank you very much? Csapoltok-e sört ír kocsmában, árultok-e cigit és elemet, esztek-e Dublinban kínait, s hálásak érte lesztek-e? Vagy lesztek Londonban lenézett kelet-európai takarítók? Diplomás segédmunkások és csomagolók? S lesztek-e érte hálásak, s mondjátok-e majd, hogy thank you, thank you very much? Álltok-e majd Európában utcazenésznek, koldusnak vagy drogdílernek? Vagy elhúztok innen Amerikába? Lesztek-e ott mérnökök, befektetők, vállalkozók, filmrendezők? Vagy lesztek orvosok, informatikusok, költők és zeneszerzők? Lesztek autótervezők, lesztek lapszerkesztők? Lesztek idegenbe szakadt hazánkfiai, lesztek egyszer híresek és gazdagok, lesztek Galambok és Pulitzerek, makói szobrok lesztek-e? A szemünkbe majd belenéztek-e? Mondjátok-e majd, s vajon ejtitek-e szépen, akcentus nélkül, hibátlanul, hogy American, I am an American?

Erdős Virág: Én vétkem

Hagytam, hogy kapásból hülyére vegyétek, hagytam, hogy tettleg is helyére tegyétek, hagytam, hogy ne legyen mázlija juszt se, hagytam, hogy ne érje el még a buszt se, hagytam, hogy pokollá tegyék az életét, hagytam, hogy röhögve kérjék a bérletét, hagytam, hogy bagóért szopja a rezet, hagytam, hogy ne fogjatok vele kezet, hagytam, hogy piti kis vétkekért szívassák, hagytam, hogy nederüljön ki az igazság, hagytam, hogy beszálljon apuka cége, hagytam, hogy ok nélkül rakják a "c"-be, hagytam, hogy vergődés legyen a suli, hagytam, hogy kibukni legyen a buli, fejvesztve fusson a Kultúra Házából, hagytam, hogy kitessékeljék a plázából, hagytam, hogy ráálljon, ne nagyon szarozzon, hagytam, hogy félpénzért, feketén falazzon, hagytam, hogy fogdossák buzgón a fenekét, hagytam, hogy sokallják sokan a gyerekét, hagytam, hogy tojjon a fészküket rakókra, hagytam, hogy fújjon a többségi tahókra, hagytam, hogy Budáig fusson egy kérvénnyel, hagytam, hogy gazdagabb legyen egy élménnyel, hagytam, hogy ne legyen gyógyír a bajára, hagytam, hogy ne jusson gázra, se kajára, hagytam, hogy ne teremjen a föld eleget, hagytam, hogy lopnia kelljen a meleget, hagytam, hogy ne legyen kéznél a zsepije, mikor a kisboltban tör rá a depije, hagytam, hogy kihulljon végleg a rostán, amikor palávert csinál a postán, hagytam, hogy kibukjon, hagytam, hogy elázzon, hagytam, hogy retardált náciktól parázzon, hagytam, hogy hiába legyen a pánik, hagytam, hogy ne felejtődjön el máig, hagytam, hogy köpködve szidják az urát is, hagytam, hogy lemossa csendben a csulát is, hagytam, hogy szorongjon nappal és éjjel, hagytam, hogy emiatt menjenek széjjel, hagytam, hogy hibát a hibára halmozzon, hagytam, hogy üljön a seggén és malmozzon, hagytam, hogy börleszkké legyen a bánat, hagytam, hogy bringával hajtson a fának, hagytam, hogy ne játsszon érdemi szerepet, hagytam, hogy ne legyen bennetek szeretet, hagytam, hogy krumpliban mérjék a segélyét, hagytam, hogy félvállról vegyék a fekélyét, hagytam, hogy ne legyen alku a kaszásnál, hagytam, hogy ne legyen jobb hecc a baszásnál, hagytam, hogy jöjjön az utolsó ítélet, hagytam, hogy röhejbe fúljon a hitélet, hagytam, hogy ne vágyjon más hókuszpókuszra, reggel egy felesre, este a Fókuszra, hagytam, hogy ne legyen dolga, se tébéje, hagytam, hogy romokban álljon a tévéje, hagytam, hogy horrorrá legyen a valóság, hagytam, hogy ne legyen számára tanulság, hagytam, hogy diadalt üljön az enyészet, hagytam, hogy hagyja a francba az egészet, hagytam, hogy ne tudja, ne lássa, ne értse, hagytam, hogy ne fogja fel még a felét se, hagytam, hogy ő legyen most is a lúzer, aki a legeslegelsők közt húz el, hagytam, hogy nyűg legyen kint is és idegen, s épp olyan hazátlan jöttment, mint idebenn, hagytam, hogy hadd higgye, ami volt, köddé lett, bárhogy is kezdődött annó a történet, én viszont ott voltam, van róla papírom, fura, de van ez a heppem, hogy megírom, ott álltam, pénztárca, mobil a zsebbe', bedugtam tövig az ujjam a sebbe, láthattam, láttam is mindent és mégis: hagytam, hogy hagyjátok, hadd hagyjam én is, én vétkem, én vétkem, én igen nagy —, hagytam, hogy így legyen, de te ne hagyd.