Kicsi magyar honfoglalók
Kácsor Zsolt| Népszabadság|
2012. június 12. |19 komment
Makón voltam múlt pénteken, az Amerikába szakadt Galamb mérnök és Pulitzer
szerkesztő szülővárosában. Fájlalom, hogy nem jártam ott sosem azelőtt, mert
meghitt és barátságos városka, legalábbis annak láttam: virágosnak, érdekesnek,
makoveczesnek, szépnek.
El is vándorol a népe lassan.
Merthogy fogy a makói, egyre fogy, ezt mondták nekem keserűen ott. S mi
lesz Makóval, mi lesz, ezt kérdezték tőlem, ha népe így megy el, neki a
világnak, mindegy, hová, csak innen el? A belvárosban ezen tűnődve sétálgattam.
S láttam, egymástól nem messze van ott szobra Szent István királynak és Fátyol
Misinek, a cigányprímásnak. Ez is milyen szép: egymástól nem messze áll a szent
király és a nagy cigány, egymáshoz közel, bronzban. Közelükben meg a híres
Josephek, a nagy szülöttek, kikre oly büszkék Makón. Mondták is nekem, hogy
kissé megbántva érzik magukat, mikor amerikai turisták hitetlenkedve csóválják
fejüket e szobrok előtt. Tényleg itt született volna Joseph Galamb és Joseph
Pulitzer?! Ezt szokták kérdezni Makón az amerikai turisták, s összeráncolt
homlokkal, értetlenkedve néznek körül. Igen, hát itt születtek, my dear
friends. Tényleg itt. Miért, nem néztétek ki őket ebből a tájból? Ó, ne!
Tudjuk, mi is tudjuk, tán egyikükből se lett volna Joseph, ha hazájukban
nemcsak bölcsőjük, de jövőjük lett volna. Itthon Galamb úr vajon mire vitte
volna? Ferenc József alatt autót tervezett-e volna? Itthon Pulitzer úr újságot
csinált-e volna? Mikszáthot elmegyógyintézeti oknyomozásra rávette volna?
Tudjuk, mi is tudjuk... De azért ne hitetlenkedjetek, fejeteket ne csóváljátok,
azt azért ne, my dear friends.
Szóval a nagy Josepheket néztem éppen, s a jenki turisták értetlenkedésén füstölögtem,
mikor egy csapat óvodásra lettem figyelmes: egy téren jöttek át, jöttek
kacarászva, és ősmagyarnak voltak öltöztetve mind. Amin azért kissé
meglepődtem. Papírból díszek a fejeken, varkocsok, pántok és fejékek, így ment
a sok kicsi makói honfoglaló.
Néztem őket, s tűnődtem rajta, hogy hová mennek vajon? Hol foglalnak hont
maguknak majd? Hol lesz maradásuk, ha a Nemzet Pávája a következő tíz kormányt
tényleg gúzsba köti? Ha mégis sikerül neki? Ha itt negyven évig pávatánc és
tündérmese lesz? Mi lesz veletek, kicsi magyar honfoglalók, ha a Nemzet
Pávájának terve sikerül?
Hol foglaltok hont majd?
Németországban? Angliában? Lesz vajon köztetek, kit húsz év múlva
németországi öregotthonban szólít magához egy Dame vagy egy Herr, hogy németül köszöntse,
s ágyából fölsegítse? Munkába álltok-e majd három műszakban angol nagyüzemben,
s mondjátok-e szépen, hogy thank you, thank you very much? Csapoltok-e sört ír
kocsmában, árultok-e cigit és elemet, esztek-e Dublinban kínait, s hálásak érte
lesztek-e? Vagy lesztek Londonban lenézett kelet-európai takarítók? Diplomás
segédmunkások és csomagolók? S lesztek-e érte hálásak, s mondjátok-e majd, hogy
thank you, thank you very much? Álltok-e majd Európában utcazenésznek,
koldusnak vagy drogdílernek? Vagy elhúztok innen Amerikába? Lesztek-e ott
mérnökök, befektetők, vállalkozók, filmrendezők? Vagy lesztek orvosok,
informatikusok, költők és zeneszerzők? Lesztek autótervezők, lesztek
lapszerkesztők? Lesztek idegenbe szakadt hazánkfiai, lesztek egyszer híresek és
gazdagok, lesztek Galambok és Pulitzerek, makói szobrok lesztek-e? A szemünkbe
majd belenéztek-e? Mondjátok-e majd, s vajon ejtitek-e szépen, akcentus nélkül,
hibátlanul, hogy American, I am an American?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése