RaBanya: és még mindig ehhez... + élménypedagógia (sok képpel)

http://fenteslent.blog.hu/2013/01/06/jegcsakany_sok_szeretettel

Sőregi Vikiék blogja... munkája, erőfeszítései

"Szia Sanyi! Lohász Cilivel lenyomtunk két évet az erőszakos, kicsit buta, és rossz gyerekek között, és aztán most írtunk is róla: http://fenteslent.blog.hu/2013/01/06/jegcsakany_sok_szeretettel . betetetnénk linknek a Kalandok és Álmokat, mint ahol a tudásom egy részét szereztem, mit szólsz? Jó ötlet vagy sem?"

Szerintem jó ötlet! BÜSZKE VAGYOK!

Kalaplevéve kívánok további sok sikert!

"...Az alább közrebocsátott poszt két fiatal aktivista-pedagógus sztorija. Azt reméljük, hogy a hamis humanizmustól és illúzióktól mentes történetet nem értitek félre. Talán még azt is remélhetjük, hogy a happy end-mentes történet nem a cselekvés lehetetlenségéről szól, hanem fontos tanulságokkal szolgál, ahol a rossz reflexekkel működő intézményrendszer legalább olyan lehetetlenül konok, mint a célcsoport, akinek segíteni szeretnének.

Egy 9. osztályt tanítottunk tavaly és tavalyelőtt, aminek célja a felkészítés és a felzárkóztatás volt. Ha túljutnak ezen az éven, akkor tanulhatnak szakmát. Ebbe az osztályba olyan gyerekek jártak, akik nem kerültek be máshova, nem volt meg a nyolc általánosuk. Egy erőszak-megelőző program keretében kerültünk az iskolába, ismerős révén. Az iskola kidolgozott egy erőszak-megelőző programot, és ehhez szakmai segítségre volt szükségük, tehát nem egy konkrét tananyag átadása volt a feladatunk, hanem csoportmódszerekkel a gyerekek személyes fejlődésének segítése.

Mindketten középiskolai tanár végzettséggel rendelkezünk, és több éves nem formális tapasztalatunk van, részt vettünk nemzetközi, hazai csoportos képzéseken, tanfolyamokon tanultunk, foglalkoztunk fiatalokkal: a csak az egyetemi oktatásban résztvevő pedagógusokhoz képest pedagógiai eszközök tárháza volt a kezünkben. Lelkesedésünk viszont a frissen diplomázott csillogó szemű pedagógusé volt, a hosszú évek során felgyülemlett tanári kiégés nem nyomta a vállunkat. A magyar oktatási rendszerrel szembeni ellenérzésünk a saját iskolapadban szerzett élményeinkből táplálkozott.

A 9. osztályba 16-18 éves gyerekek jártak, a harmadának nem volt meg a nyolc általánosa. Az osztályban nem kaptak jegyeket, hanem A, B, C és D minősítést. A gyerekek úgy érezték, hogy ők kevésbé fontosak az iskolában. Az egyik leányzó egyszer megkérdezte, miért ketten tartjuk ezt az órát, vajon azért-e, mert ők fogyatékosok. Határozott nemmel válaszoltunk, nem, nem vagytok hülyék, de a mi módszereinkkel két embernek kell együtt dolgoznia egy ekkora csoporttal.