Rév István
Áttörés – Hogyan nyerte meg Magyarország a II. világháborút?
A doni áttörés 70. évfordulóján a II. világháború befejeződése után első
ízben kínálkozott lehetőség arra, hogy a háborúnak Magyarországon is
elmondható, sőt hivatalosan is vállalható története legyen.
A háború után, a szovjet hadsereggel együtt visszatérő kommunisták nemcsak
azt hangsúlyozták, hogy Magyarország Hitler utolsó csatlósa volt, de azt is,
hogy a lakosság nagy része együttműködött a faji törvényeket bevezető, az
országot a háborúba taszító rendszerrel, Horthyval, a nyilasokkal és a nácikkal.
Ha ezt állították volna csupán, akkor a háború után berendezkedő szovjet típusú
rendszert a nemzetet sújtó büntetésként lehetett volna csak értelmezni -
ahogyan nem kevesen és nem ok nélkül ekként is tapasztalták. Ezért a hatalmat
megszerző kommunisták egy másik történettel is előálltak, miszerint a XX.
század története a fasizmus és az antifasizmus gigászi, a kommunisták végső
győzelmével végződő küzdelme, amiben a magyar kommunisták révén az ország is,
végső soron, a győztesek oldalára került. Noha Magyarország, a magyar nép
többsége a rossz oldalon harcolt, a kommunistáknak köszönhetően, a történelem
és a Szovjetunió jóvoltából győztesként került ki a fasizmus és antifasizmus
élet-halál harcából. Ebben az értelmezésben a fasizmus lényege az antikommunizmus,
és minden antikommunista szükségszerűen fasiszta. A fasizmus minden nem
kommunista áldozata csak azt a célt szolgálta, hogy a lényegről terelje el a
figyelmet.
A két, egymásnak ellentmondó elemből - az utolsó csatlós, ám antifasiszta
győztes - szőtt magyarázatnak nemcsak hitele, de értelme sem volt, ezért
lehetetlen volt egységes, elmondható történetként kezelni a II. világháború
történetét. A Horthy-fasizmus differenciálatlan évtizedeit a felszabadulás
követte a II. világháború utáni kommunista történetírásban; a háborúról és
annak áldozatairól kevés szó esett.
Az átértékelés kezdete
A rendszerváltás után összeült első demokratikus parlament 31. ülésnapján,
1990. július 30-án napirend előtt szólalt fel Kéri Kálmán nyugalmazott
vezérezredes, az MDF képviselője: "Engedjék meg, hogy azt mondjam, [a
Horthy-rendszer] is felépített egy honvédséget. Egy honvédséget, amiről azt
kell mondanom, hogy derekasan harcolt, és védte a hazát. Az, hogy kikerült a
Donhoz is? Sajnos. De hát végre, engedjük meg, hogy harca igazságos volt, ha a
kommunizmus ellen harcolt!" Ezzel a felszólalással vette kezdetét a II.
világháborús magyar szerepvállalás átértékelésének kísérlete.
1992.
január 11-én, a doni áttörés évfordulóján Antall József az Európáért hozott
áldozatról és Magyarország háborús részvételéről mint "keresztes
hadjáratról" beszélt a Hadtörténeti Intézetben. "A nemzetnek meg kell
értenie - mondta a félbemaradt pályáját a miniszterelnöki székből folytatni
igyekvő történész -, hogy nekünk sem politikailag, sem katonailag nincs miért
szégyenkeznünk." Ez volt az első nyilvános alkalom 1945 után, amikor Magyarország
háborús szerepére keresztes hadjáratként emlékezett egy politikus. Az
antibolsevista keresztes hadjárat mint a magyar háborús részvétel igazolása a
kommunista rendszer összeomlásának pillanatában látszólag nem igényelt további
magyarázatot, még akkor sem, ha - legalább a történésznek - eszébe juthatott
volna, hogy a Szovjetunión kívül Magyarország hadban állt az Egyesült
Államokkal, Nagy-Britanniával, a Brit Nemzetközösség országaival is.
A II. világháború történetének átértékelését ekkor még megoldatlan
(és megoldhatatlannak látszó) problémák nehezítették. Amint Antall Józsefnek
Kéri Kálmán védelmében tett országgyűlési felszólalása is mutatja, egyelőre nem
lehetett mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a Szovjetunió és a bolsevizmus ellen
folytatott harc során Magyarország kétségtelenül Hitler szövetségese volt:
"Azt hiszem, hogy senki nem vonja kétségbe, és ebben az Országgyűlésben
nem hiszem, hogy van egyetlen olyan politikai párt, amelyik ne azoknak a
politikai eszméknek és politikai pártoknak az örökösének tekintené magát,
amelyek szemben álltak az I. (sic!) világháború alatt a hitleri
Németországgal. És úgy gondolom, mindnyájan ezek közé tartozunk... Ezt
szerettem volna elmondani, egyidejűleg kijelentve azt, hogy egyetlen politikai
párt, beleértve a kormánykoalíció valamennyi politikai pártját, annál inkább,
mert ezek a politikai pártok - a Független Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata
Néppárt -, amelyek ekkor már pártként működtek, a hitleri Németországgal
szembeni politikai ellenállás letéteményesei voltak, és a Magyar Demokrata
Fórum ugyanezeket a politikai pártokat és ugyanazokat a politikai irányzatokat
vállalta és vallja magáénak, amelyek szemben álltak a hitleri Németországgal.
Ezért szeretném kijelenteni, hogy fel sem merülhet, hogy ez a kijelentés vagy
ezek a megjegyzések a legkisebb mértékben azonosulást, nem is szólva mentséget
jelentenének a II. világháborúban a hitlerizmus számára."
Szabó Miklós, a demokratikus ellenzék egykori tagja, az 1989
után történészből lett parlamenti képviselő a revizionista törekvések láttán a
következőket írta az akkori Magyar Nemzetbe: "Az
átértékelő szemlélet számára a hitleri Németország Szovjet-Oroszország elleni
háborúja az a bizonyos antikommunista keresztes hadjárat volt, amit szinte
kizárólag a kommunista oldalon emlegettek, náci oldalon szinte soha... Ez a
háború nem világnézeti háború volt, hanem gyarmati háború... Ezért lehetett,
hogy 1939-ben [a nácik] gátlástalanul lepaktáltak a kommunista
Szovjetunióval... Mintha a vereség revíziójáról volna szó... S afelé tendál az
átértékelés, hogy a háborút voltaképpen Németország nyerte meg és a Szovjetunió
vesztette el, de egy több évtizedes vákuumhelyzetben ez nem derülhetett ki.
Ennek a győzelemnek pedig Magyarország fontos szereplője, hiszen ha Hornék nem
'csatolták' volna az NDK-t Nyugat-Németországhoz, ez a helyzet nem válik
tisztázottá. Antall József kijelentette, hogy a kelet-európai országok békés
forradalmukkal megnyerték a Nyugatnak a hidegháborút. A kérdés ezek után:
esetleg Magyarország Németország számára a másodikat is? Így - megkésve?"
1993
januárjában, a doni áttörés 50. évfordulóján Kéri Kálmán kapcsolatot talált a
Don-kanyar és a határrevízió között, de ekkor még az irredenta történészből
honvédelmi államtitkárrá avanzsált Raffay Ernő is kénytelen volt azt mondani,
hogy bár a II. magyar hadsereg a világ legvéresebb diktatúrája ellen állt ki a
síkra, sajnálatos, hogy a náci Németország oldalán kellett vérét ontania. A
Hitler csatlósaként a nyugati civilizáció védelmében vívott keresztes háború nyilvánvalóan
nem állhatott össze értelmes történetté. Magyarország ekkor még az Európai
Unióba és a NATO-ba igyekezett; arról próbálta meggyőzni önmagát és a
külvilágot, hogy az ország, elvitathatatlanul, mindig Európa, a Nyugat része
volt. A német szövetség stigmájától nehéz volt szabadulni, amint azt a hamburgi
Institut für Sozialforschung Wehrmacht kiállításán, a magyar katonák
kegyetlenkedéséről (gondatlanságból) kiállított fényképek esete is mutatta.
Az áttörés
Az igazi revizionista áttörést az Orbán Viktor által építtetett
és megnyitott Terror Háza jelentette, amelynek a Kettős
megszállás címet
viselő első terme vizuálisan és szellemileg is megalapozta az ún.
"Alaptörvény" preambulumát. A kísérő szöveg szerint Magyarország már
a 30-as évektől az először szövetséges, majd egymás ellen acsarkodó náci
Németország és a bolsevik Szovjetunió ütközőzónájába került; mindkettő a
kiszolgáltatott Magyarország alávetését tervezte. "Az ország kétségbeesett
erőfeszítéseket tett törékeny függetlenségének és demokráciájának
védelmében", miközben a két totalitárius hatalom Magyarország testét
tiporva harcolt egymás ellen, egyszerre, majd egymást váltva hosszú évtizedekre
megszállva az országot.
Az új
értelmezés impresszáriói az elmúlt évtizedben - egyesek szakmai meggyőződésből,
csak a történelmi mítoszokkal leszámolva, míg mások, különösen 2010 után, az új
kurzusnak ajánlva történeti muníciót - nem minden esetben voltak tisztában
azzal, hogy mit tesznek. Úgy hitték, vagy azt a látszatot keltették, mintha
értelmezésüket kizárólag a források által alátámasztott tények alakítanák.
A II. világháborúról, különösen a 2. magyar hadsereg
tragédiájáról a közvéleményben sokáig élő kép - Szakály Sándor és más
jobboldali történészek, propagandisták kijelentései ellenére -, nem "a
rákosista agymosás" eredménye (a Rákosi-korszakban alig esett szó a
Don-kanyarról), sokkal inkább az Orbán Viktor által dandártábornokká
előléptetett Nemeskürty István 1972-ben megjelentetett Requiem egy
hadseregért c. könyvének hatása. Nemeskürty meggyőződésének komolyságát
mutatja, hogy véleményét a rendszerváltás után is fenntartotta: "Az az
igazi kérdés - nyilatkozta 1991-ben, az Antall-kormány idején -, hogy egy
háborús kaland kedvért - és hangsúlyozom, nem a hazáért - odadobott hadsereg
parancsteljesítő katonáit áldozatnak tekintjük-e. Én a könyvemben is azt
válaszoltam, most is azt mondom: igen... Amit azonban hangsúlyozandónak tartok,
az az, hogy nem szabad egy szerencsétlen, rosszul felfegyverzett sereggel vívott
bűnös háborút a hazáért vívott harcnak feltüntetni... Nem szabad misztifikálni,
mert az a jövőre nézve életveszélyes."
Az átértékelés látszólag a számszerűsíthető adatokkal kezdődött. Mintha a
levéltárak mélyéről előkerült számadatok alapján pontosítani kellett volna az
elmúlt évtizedek számszaki hibáit: súlyos tévedés volt azt hinni, hogy a 2.
magyar hadsereg rosszul felfegyverzett volt, hiszen megkapta a hadsereg
nehézfegyverzetének kétharmadát. A hadvezetés mindent megtett annak érdekében,
hogy a fronton harcoló magyar katonák a győzelem reményében vehessék fel a
harcot a szovjetekkel. A katonákat a bolsevikok legyőzésére, nem meghalni
küldték a Donhoz; s a magyarok komoly veszteségeket okoztak a szovjeteknek,
akik nem érték el eredeti céljukat; a magyar csapatok arányaikban kisebb
veszteségeket szenvedtek, mint a Sztálingrádnál bekerített német seregek. Jó
oka volt a politikai és katonai vezetésnek azt hinni, hogy a katonák nem
szenvednek hiányt a fronton, hiszen 1942 elején, budapesti látogatásakor Wilhelm
Keitel, a Wehrmacht főparancsnoka személyesen ígérte meg a haditechnikai
segítséget.
Az erkölcsi győztes
A neopozitivista revizionisták úgy tesznek, mintha a tények magukért
beszélnének: nem kétszázezer áldozat volt a Donnál, csak 96 016, csupán 41 972
volt a "véres veszteség", illetve, ha ehhez hozzáadjuk a 80 235
eltűnt katona közül azokat, akik bizonyára életüket veszítették, még akkor is -
mint Stark Tamás, a Terror Házának munkatársa állítja - messze vagyunk a
kétszázezertől vagy a százötvenezertől. Mintha csak a számszerűsíthető adatok
számítanának. Egyetlen számadat sem végződik nullára: mintha minden pontosan
tudható lenne végre, mintha minden megfagyott katonát, akin átgázoltak a
visszavonuló csapatok, jegyzékbe vettek volna, mintha a megmaradt, éhező
seregektől küldött élelmezési jegyzékek nem kerekítették volna fölfelé az
ellátandó létszám adatait.
A munkaszolgálatosok többsége nem a
hadicselekmények során veszett oda, hanem, amint a Kossuth rádió Ütköző című adásában 2013. január 12-én elhangzott, nagyrészt
a szovjet hadifogolytáborokban. E táborokban halt meg a Donnál fogságba esettek
több mint kilencven százaléka, beleértve a zsidó munkaszolgálatosokat is. (Ez
az adat arra szolgál, hogy a szovjet hadifogolytáborok összevethetők legyenek a
náci koncentrációs táborokkal, ahol - a legmegengedőbb becslések szerint - a
foglyok nyolc százalékának sikerült túlélnie.) A zsidó munkaszolgálatosok is
tisztességesen teljesítették a haza iránti kötelességüket, amint ez ugyanebben
a rádióműsorban elhangzott, vagy ahogyan Szita Szabolcs, a Holokauszt
Emlékközpont igazgatója fogalmazott: "A Don-kanyarban végbement (sic!) harcok során hősies kiállásról kell beszélni."
A magyar hadsereget nem a szovjetek harci fölénye győzte le, hanem - amint
a ma hivatalos történészek szájából a Kossuth rádióban elhangzott - a nekik
szállított angol húskonzervek, az amerikaiaktól kapott fegyverek. A szovjet
katonák - szemben a magyarokkal - azért nem fagytak meg, mert "mint
tudjuk, már ekkor pufajkát hordtak".
A magyaroknak nem csupán a külföldről és a hidegtől támogatott szovjetekkel
kellett megküzdeniük, nemcsak "a megszokott tartalmas és tápláló magyar
ételeket kellett nélkülözniük a sovány német koszton", de nem kapták meg a
megígért német haditechnikai eszközöket sem. Az ígért német tartalékot nem vagy
tragikusan késve küldte hadba a német hadvezetőség, a német nehéztüzérség nem
védte a magyar vonalakat, a III. hadosztály nem használhatta a nyugati
útvonalakat, a visszavonuló katonákat nem vették fel a német teherautók és
hadijárművek, a megmaradt magyar gépjárműveket elvették, a front mögött lévő
falvakba így előbb érkező németek bekvártélyozták magukat a házakba, a
visszavonuló magyar katonák a szabad ég alatt szenvedtek fagyhalált, Hitler
(nem csak Horthy) tiltotta meg a visszavonulást. A katonáknak egyszerre kellett
a szovjetekkel és a németekkel is megküzdeniük. Magyarország, mint már
annyiszor történelme során, megint magára maradt.
Ki állíthatná mindezek ismeretében, hogy Magyarország a nácik szövetségese,
a Magyarországot megszálló Hitler utolsó csatlósa volt, aki ideküldte emberét,
Eichmannt, hatvan szakértőt rendelve mellé, hogy deportáljon 54 nap alatt több
mint négyszázezer zsidót, cigányt, míg Horthy Miklósnál be nem telt a pohár, és
megálljt nem parancsolt?
"Nem lehet felelőtlen tettként értékelni a magyar hadsereg
Don-kanyarba küldését - mint erre Fodor Pál, az Akadémia Történettudományi
Intézetének főigazgatója rámutatott -, csak a jövőben ügyesebben kell alakítani
a jövőt." Miközben az ország a Trianon előtti határokért és a keresztény
civilizáció védelmében, a bolsevizmus ellen harcolt, szembe találta magát
nemcsak a szovjetekkel, de az Egyesült Államokkal, az Egyesült Királysággal és
a Magyarországot eláruló, azt hátba támadó Németországgal is. A II. világháború
egyetlen erkölcsi győztese a magára hagyott, csatatérré vált, duplán megszállt
Magyarország.
Amikor Budapest főpolgármestere, teljesítve a Jobbik választási programját,
egyszerre nevezte át a Moszkva és a Roosevelt - Sztálin szövetségese - teret,
akkor a ma már állami rangra emelt hivatalos igazságnak adott teret.
A szerző az OSA
Archívum igazgatója
