Pető Iván: Kádár élt, Kádár él...
Ma van Kádár János
halálának 25. évfordulója. Két évvel ezelőtt, születésének 100. évfordulóján
tekintettük át alakját, korát és mítoszának továbbélését.
A 100 éve született
Kádár János (aki igen mélyről, nélkülözések és szenvedések, valamint nem
jelentéktelen gazságok, árulások után jutott a hatalom csúcsára és maradt ott
több mint 30 évig) 23 éve halott. Ő és a róla elnevezett korszak, a halála óta
bekövetkezett minden változás ellenére erőteljesen jelen van, meghatározza
életünket.
Itt van a házgyári
lakótelepekkel, a metróval, a falusi sátortetős házakkal, a veszprémi, pécsi,
gyöngyösi toronyházzal, és általában is a volt pártbizottságok, tanácsok, kultúr-
és áruházak "Kádár alatt" készült, többnyire rémes épületeivel, a
használaton kívüli, az átépített vagy éppen új tulajdonos kezében lévő, alig
megváltoztatott külsejű gyárakkal, tsz- és állami gazdasági központokkal, a
budapesti belvárosi alul- és felüljárókkal és a többi építménnyel. (Persze a
60-as, 70-es évek tömegépítészete máshol, Nyugat-Európában, Amerikában sem
feltétlenül gusztusosabb.) Másfelől viszont a korát, a létezett szocializmust
idéző Trabantok, Wartburgok, Zsigulik, ZIL-ek, IFA-k ritkulnak, mint ahogyan a
lakásbelsőket meghatározó NDK-s, jugoszláv vagy más szekrénysorok,
konyhabútorok, gigantikus fotelek, kanapék is lassan elhasználódnak. Mindez
természetes.
Már
közel sem ilyen magától értetődő - bár közhely -, ahogyan Kádár és kora él az
emberekben is. A 40 évnél idősebbek életük nagyobb részét a Kádár-korszakban
élték le, iskolai, munkahelyi ismereteiket, élettapasztalatukat jelentős
részben az egykori pártvezető több mint 30 éves országlása idején szerezték. Ez
azonban más, mint a Kádár-korszakban uralkodó és 1990 után továbbélő
mentalitás, közgondolkodás, amit a homo
kadaricus világának
neveznek.
Nem
abban mutatkozik látványosan a kádári örökség, a folytonosság, amit -
ilyen-olyan megfogalmazásban - sokan szeretnek hangsúlyozni, hogy az egykori
nómenklatúra a '89-90 előtti politikai pozícióját kapcsolati tőkévé és ezen
keresztül vállalkozói, vagyoni tőkévé konvertálta: az ezt igazolni hivatott
ismert példák nem éppen meghatározók. Az már inkább áll, hogy a késő Kádár-kor
sikeres politikai és gazdasági menedzserei, technokratái érdemi szerepet
játszanak a rendszerváltás utáni magyar kapitalizmusban, akár magas státuszú
hivatalnokként, akár sikeres vállalkozóként. Ők azonban nem Kádár
szellemiségének életben tartói, folytatói, hiszen többségüknek a minimálisan
megkövetelt lojalitáson túl - az esetleges párttagság ellenére is - már '90
előtt sem kellett ortodox vagy akár kádári értelemben kommunistának látszani,
azóta pedig gyökeresen más világot építenek, képviselnek.
A
rendőrség, honvédség, állambiztonsági szervezetek vezetői és beosztottjaik,
egyáltalán a közalkalmazottak és köztisztviselők nem jelentéktelen része
szintén hivatalban volt már Kádár alatt, de legfeljebb némely rutinjuk köti
őket az egykori első titkár világához - hivatalukban jellemzően a
rendszerváltás utáni, mindenkori kormányhoz lojálisak.
Az sem
áll, hogy a több mint 30 évig Kádár vezette MSZMP utódpártjának nevezett MSZP
ápolná a pártfőtitkár szellemiségét. Nem a már többször megtörtént formális
elhatárolódás miatt, hanem mert vállalt, hirdetett és követett normái, minden
csetlés-botlás, örökölt szokás ellenére alapelveiben mások, mint amik a most
100 éves Kádár életét, működését meghatározták.
Abban,
ahogyan Kádár és kora él a magyar társadalom jelentős részének emlékezetében,
és ahogyan országlásának következményei megjelennek a reflexekben, a világról
alkotott véleményben, a vágyakban és az elvárásokban, gyakorlatilag semmilyen
szerepe nincs annak, hogy vannak néhányan, akik vállalják emlékének ápolását,
esetleg politikai örökösként hivatkoznak rá. Ha ma valami hatni akar a
Kádár-reputációra, az a hivatásos politika, és a média egyértelműen negatív
ítélete, általában a kommunista múlt és konkrétan Kádár bűneinek, sőt bűnözői
mivoltának emlegetése. Persze mindez - a jelek szerint - csak a kisebbségnél
működik úgy, hogy el is fogadják ezt az ítéletet, a relatív többség magára
Kádárra sem veszi át, legfeljebb nem mondja el nyilvánosan a véleményét. És még
többen vannak, akik az egykori főtitkár személyétől elválasztva,
világszemléletükben viszik tovább a Kádár-éra örökségét.
Zárt
gondolkodású
Nehezen szétszálazható, hogy mi közvetlenül a Kádár-korszak
hagyománya, és mi az, ami ebből csak ráépült a Horthy-korszak, a dualizmus vagy
a korábbi évszázadok örökségére. Az azonban biztos, hogy a kádári
gulyáskommunizmus, az, hogy a 60-as évek második felétől leginkább
Magyarországon volt élhető a szocializmus, jelentős szerepet kapott a homo kadaricuskialakulásában.
A kádári politika, a "közmegegyezés", miszerint a társadalom
tudomásul veszi, hogy nem szól bele a politikába, ennek fejében a hatalom gondoskodik
róla, vagyis a lehető legjobbat igyekszik kihozni a szocializmusból, ide értve
azt is, hogy eltűri magánstratégiák létezését, a szocialista szervezeteken
kívüli pótlólagos jövedelemszerzést is, mindmáig meghatározza a
közgondolkodást. Az állam (ideértve az önkormányzatokat is) feladata, hogy
garantálja a boldogulást, vélik ma is igen sokan, ugyanakkor - s ez is az
örökség része - messzemenően bizalmatlanok minden közhatalommal szemben. A
hazai lakosság a volt szovjet blokk többi országának lakosságánál is kevésbé
azonosul más csoportokkal a családján kívül - állapították meg a témával
foglalkozó szociológusok több mint 15 évvel a rendszerváltás után. Miközben él
a hit, hogy a jövedelmek mozgása nulla végösszegű, vagyis egyesek gyarapodása
csak mások rovására történhet, az adótudatosság, annak felismerése, hogy a
közbevételek és kiadások valamilyen összefüggésben állnak egymással, igen
szerény. Innen ered, hogy hiteles lehet az a politikus, aki egyszerre ígéri az
adók csökkentését és az állami támogatások, kiadások növelését, amikor pedig
kitűnik, hogy nem sikerül száraz lábbal átkelni a tengeren, akkor sem születik
meg az adekvát népítélet.
A Tárki sokat idézett 2009-es,
a társadalom értékrendjét vizsgáló jelentésében olvasható megállapítások sem
választhatók el a kádári örökségtől. Ez megerősítette, hogy a hazai uralkodó
szemlélet a többi rendszerváltó országénál is inkonzisztensebb, azokénál is
jobban eltér a nyugat-európaitól, s nem vezethető le sem a volt kommunista
országok, sem a földrajzilag közel eső régiók, sem a nyugati kultúra világából.
"Magyarország kivétel nélkül minden vizsgált jellemző alapján a zárt
gondolkodású társadalom jeleit mutatta, akár a véleménynyilvánítás, a
szabadságjogok gyakorlása, a bizalom, a tolerancia vagy a sors irányítása
szempontjából vizsgáltuk a kérdést" - írja a jelentés. Minden elemzett
szempont azt mutatta, hogy az "átlag magyar" vélekedése a világról
távol esik a nyugati kultúrától, ami a legtöbb esetben a kelet-európai
országoktól való távolságot is jelenti, a keleti keresztényi értelemben
ortodox, némely esetben pedig a dél-amerikai kultúrájú országokéhoz áll közel.
41 százalék
A Kádár-korszakban kialakult értékrend interiorizálása gond
nélkül összeegyeztethető Kádár személyének és rendszerének indulatos
elutasításával, és persze fordítva is áll a viszony: nem kell homo kadaricusnak lenni
ahhoz, hogy valaki elismerje, méltányolja a volt főtitkár képességeit,
teljesítményét. Mindenesetre, ha titkos népszavazással kellene dönteni, kinek
legyen köztéri szobra, Kádárnak vagy Horthynak, esetleg Ferenc Józsefnek,
valószínűleg ma is az MSZMP egykori vezetője kapná a legnagyobb támogatást. Még
ha a másik két történelmi személlyel szemben ő ma nem comme il faut, és nincs
olyan önkormányzat, amelyiknek eszébe jutna ilyen kérdést feltenni, vagy csak
úgy, testületileg eldönteni, hogy a 100. születésnap ürügyén szobrot kell
emelni.
Ha a
laikus állampolgárnak érvelni kellene a tárgyban, nagy eséllyel akkor is Kádár
kerülne ki győztesen, hiszen míg Horthy mellett, túl azon, hogy - mellesleg
idegen csapatok nyomán - szerepe volt a '19-es vörösterror leverésében, nem
szoktak tudni sok érdemet felsorolni, addig Kádár erényeit könnyedén
elővezetik: az ő idejében garantált volt a munka, a lét- és közbiztonság,
szerényen, de kiszámíthatóan éltünk, gyarapodtunk. A Kádárra nem gyűlölettel
emlékezők nagy része nemcsak az '56 utáni megtorlásokat nem köti túl erősen az
első titkár személyéhez, de nem vesz tudomást arról sem, hogy a rendszer
erényei csak a 70-es évek végéig működtek látszólag töretlenül, az utolsó
években ráadásul csak eladósodásból, aztán a 80-as években először csupán a
"szinten tartásra" tellett, majd sorra fel kellett adni a vívmányokat,
míg a rendszer gazdaságilag működésképtelennek mutatkozva gyakorlatilag
összeomlott. A lekerekítő, szépítő emlékezet érthető, hiszen ha a jelen világa
nem gömbölyű, s a jövő sem látszik sokkal biztatóbbnak, legalább a múlt legyen
közelebb a vágyott harmóniához.
Ha
változott is a közhangulat az utolsó években, valószínű ma is hasonló válaszok
születnének, mint a Medián 2006-os felmérésekor, amikor a 20. századi magyar
történelemben legpozitívabb szerepet játszó politikusi listát toronymagasan
Kádár vezette 41 százalékkal (a válaszolók három személyt nevezhettek meg), az
utána következő 21 százalékos Antall József előtt (Horthy, Károlyival együtt,
7-7 százalékot kapott). A 20. században legnegatívabb szerepet játszó magyar
politikusok között (szintén három megnevezhető személlyel, az összes
megkérdezett százalékában) Kádár 12 százalékot, Horthy 20-at kapott, míg az
élen végző Rákosi 52-t. Amikor a Medián 2007-ben a történelmi személyek
államférfiúi alkalmassága után érdeklődött, a közönség Széchenyi és Kossuth után,
Deákot megelőzve Kádárt tette a harmadik helyre. Vásárhelyi Mária az ÉS utolsó számában más felmérések alapján
mutatja be, hogy Kádár jelzett népszerűsége halála óta csak javult (2010-ig
legalábbis), s a 18 és 30 év közötti fiatalok is szüleikhez, nagyszüleikhez
hasonlóan ítélik meg országlása idejét.
Munkás-paraszt fülke
A szovjet támogatással
létrehozott, a szocializmus, majd kommunizmus megvalósításához szükséges és a
korábbi elnyomott osztályok felszabadítására hivatkozó proletárdiktatúrának
nevezett berendezkedés egyik legitimáló hivatkozása és hite volt (a rendszer kezdetétől
bukásáig), hogy ha nem ők vannak, akkor jön a "Horthy-fasizmus", az
antiszemitizmus, a faji és etnikai diszkrimináció, a sovinizmus, az
irredentizmus. A düledező rendszer utolsó éveiben Kádár, Aczél és a régi gárda
más tagjai is világossá tették: ebbéli meggyőződésük őszinte. Grósz hírhedtté
vált 1988-as fehérterroros beszédében is ez buggyant ki. Ha feltámadnának, nem
kellene sokat erőlködniük, hogy egykori félelmüket igazoltnak lássák.
Kádár,
ha megfeledkezne a rendszere összeomlását előidéző csőd következményeiről, a
mai Magyarországon bizonyítottnak találná a kapitalizmussal együtt járó, az
abszolút elnyomorodásról szóló, rég elfeledett és már negyven éve is
megmosolygott kommunista tan igazságát, miként a polgári demokráciákat a híd
alatt alvás szabadságával leszóló kitételt is.
Más tekintetben is nagy eséllyel látná igazolva politikáját (na,
persze, nem Rajk elárulását, az '56 utáni megtorlásokat, Nagy Imre és társai
kivégzését). Az 1990 utáni egymást követő kormányok és ellenzékük nagyobb része
ugyanis adottságnak tekintette a homo
kadaricust. Kádár népe azt tanulta, hogy az országvezetés legfőbb
kötelessége az életszínvonal szakadatlan emelése. Úgy tudja, hogy holmi előre
tekintő szempontokkal a társadalomnak nem kell foglalkozni, az ilyesmiből eredő
feladatokat a politikusoknak úgy kell megoldaniuk, hogy az a hétköznapokat ne
zavarja. A nagyobbrészt megalapozatlan jóléti rendszerváltás, a
"rosszabbul élünk, mint négy éve" szlogen, a reformok és
megszorítások öncélú, gonosz népnyúzásnak minősítése, a soha nem teljesített 5
éves terveket felváltó megvalósíthatatlan választási blöffök (14. havi nyugdíj,
évi 7 százalékos növekedés, egymillió új munkahely) mind erre a rugóra jártak.
(Még ha nem csak Kádár országában hajlanak is ilyen vétkekre a politikusok.)
Kádár,
ha feltámadna, feltehetően elmondaná: hitt abban, hogy a lehetőségekből a
legjobbat hozza ki, s ehhez a nyugati demokráciákétól eltérő eszközöket
használt, meggyőződésből, egyebek között, mert a rendkívüli feladatok nem
szokványos eszközökkel oldhatók meg. Miért volt rosszabb az évente
egyszer-kétszer ülésező díszparlament, a rendeleti kormányzás, a törvényeket
helyettesítő elnöki tanácsi rendeletek rendszere, mint a folyamatosan működő
törvénygyár, ahol a kétharmados többség többnyire csak a nevét adja az egykori
Politikai Bizottsághoz hasonlóan szűk grémiumban eldöntött ügyek törvénybe
foglalásához? - kérdezhetné. Mennyiben különbek a mai politikai halandzsák az
MSZMP-hez köthetőknél? - vethetné fel. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány
megnevezés más minőség-e, mint a fülkeforradalom? A közmegegyezés bűnösebb,
hamisabb kifejezés-e, mint a nemzeti együttműködés rendszere? A bűnöző
kommunista rendszer törvénybe iktatása, a Rákosi-korszak, az '56 utáni
megtorlások, a 60-as, 70-es, 80-as évek összemosása árnyaltabb
történelemszemléletet tükröz-e, mint a Horthy-fasizmus egykori terminológiája
vagy az ellenforradalom három fő okáról szóló kánon? A választók kevesebb mint
felének szavazatával hatalomra került kormány állandó hivatkozása az ország
kétharmadára vajon nemesebb hazugság-e, mint a munkásosztály, a dolgozó
parasztság és a haladó értelmiség nevében hatalmat gyakorolni? A vélt vagy
valós középosztály érdekei jegyében kormányozni humánusabb-e, mint a vélt vagy
valós munkásosztály érdekeire hivatkozva? A lehetőségekhez igazítva csak viszonylag alacsony szintű, de
általános létbiztonság, lassú gyarapodás rosszabb volt-e, mint a mai hatalmas
társadalmi különbségek, az egzisztenciális bizonytalanság? És a kultúra? Mit
fogyasztott egykor a nép, és mit ma? A sor folytatható.
Rendszerkülönbség
Az iménti szöveg részleteiben sok az igazság, de az egész mégis hamis,
hiszen többségében rossz, téves kormányzati döntéseket, magatartást állít
szembe egy működésképtelennek bizonyult rendszer immanens tulajdonságaival,
kiemelve az utóbbi néhány átmeneti, már a bukás előtt tarthatatlan vívmányát. A
kapitalizmus és a parlamenti demokrácia, finoman szólva sem a jórendszer
- csak működik, szemben egyetlen megvalósult alternatívájával,
a szocializmussal. A piacgazdaság, különösen megfelelő alrendszerek nélkül,
szociális, kulturális ügyekben brutálisan antihumánus tud lenni, de a
szocializmus, a személyes szuverenitás, a szabadságjogok felszámolásával,
radikális korlátozásával egészében az.
Nem mellékes, hogy az elmúlt 22 év kormányai, akármilyen hibákat követtek
is el, demokratikus választásokkal kerültek hatalomra, nemegyszer éppen a homo
kadaricus megalapozatlan igényei, várakozásai szerint - de a
csalódások nyomán leválthatóknak bizonyultak, míg a kádári berendezkedés
diktatúra volt, ha fennállása nagyobb részében viszonylag puha is, és csak
rendszerként tudott megbukni. Demokratikus úton hatalomra került kormány is
tehet erőteljes lépéseket az autokratikus berendezkedés irányába,
államosításokkal, protekcionizmussal és más eszközökkel torzíthatja a gazdaság
működési feltételeit, de ez devianciának minősül, szemben a szocializmussal,
ahol mindez a rendszer nélkülözhetetlen része. Mostanság persze erről a - nem
mellékesen kádári utánérzeteket is produkáló - devianciáról érdemes többet
beszélni, hiszen a két rendszer összehasonlítása a szocializmus elmúltával nem
napi aktualitás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése