Casa nel II.

hát így éldegélünk mostanában, nagy nehézségek közepette...

KEGYELETSÉRTŐ

Emlékszel még a csavarhúzóra...?

Laczkfi János: KEGYELETSÉRTŐ

Nekem egy halott ne mondja meg, hogy mit csináljak,
nekiláttam a lakásnak, csak úgy bűzlött a jelenlététől,
a legapróbb tárgy is maszatos volt az ujjlenyomatától,
a kamra televolt majd-valamire-jó-lesz-még
dolgokkal, soha semmire nem voltak jók,
és most már nem is lesznek, tizenkét
szemeteszsákra való cuccot ganajoztam ki,
és vittem le a kukákhoz, ott végezte a
szemüveggyűjteménye, melynek minden retkes
darabjához más szempár szükségeltetik,
a működésképtelen tranzisztoros rádiók garmadája,
a kábelek és elromlott lámpák, a nyeletlen kések és a
pengétlen késnyelek, a kép nélküli keretek és a
keretezetlen képek (nincs kettő, amelyik passzolna egymáshoz),
a kiszáradt töltőtollak, melyekbe nem lehet tintát kapni,
az üres öngyújtók, melyeket sehol nem töltenek újra,
a kilyukadt zoknik, amelyeknek stoppolásával
semmi értelme rontani a szemet, mikor öt pár
kínai zoknit kapsz egy ezresért, és ha már itt tartunk,
az alma, körte, gomba, rumbatök formájú stoppolófák
arzenálja, melyeken csak azért sem foltozok soha
kínai zoknit, egy csomó olyan kütyü és szerkentyű
és vízicsoda, amelyeknek létezéséről nem is tudtam,
de nem is akartam tudni, amelyek hasznáról
fogalmam sincs, de nem is akarok fogalmat alkotni,
válogatás nélkül szórtam a zacskókba az egész
hóbelevancot, egy hörcsögmódra leélt élet kellékeit,
és komolyan, úgy, de úgy megkönnyebbültem,
mikor mindentől megszabadultam, csak arra
eszméltem fel, hogy a házmester rázogatja a vállamat,
mit bőgök itt a kukára borulva.

ÉS ÍME, A CSAVARHÚZÓ IS...

Casa nel Bosco

Békében élni pengevékony gyíkocskákkal (épp' a cipőmről mászik a lábam felé...), izgalmas denevérekkel, ismeretlen éjszakai zajokkal, kert végében megálló, iramodásra kész szarvasokkal, a töröttfarkú gyíkkal, aki a mai reggelinknél nem tette tiszteletét, a lépcsőn éjszakai hazaérkezésünket türelmesen váró sosemlátott nagyságú Békakirállyal..., két elvadult macskával, akik lassan rászoknak a tejbeáztatott kenyérhajra...

... citromfűvel, diófával, átforrosodó teraszkövekkel, sülő hagyma illatával, kőbölfaragott mosogatóval, állandóan, de nem túl hangosan szóló zenével (Most: Styx: Show me the way...), kacsafarkú szenderrel, méhecskékkel, betévedő lepkékkel, a lábszáramat véresre csíkozó mindenféle szederindával, szederrel, málnával, kővel, fával, futás közben megguruló sziklával, sínkővel, sínnel, heggyel, vízzel, gyümölcsökkel, borral, fröccsel...

... idővel, világgal, hegy mögött eltűnő/ lenyugvó nappal (van ereje...), szürkülettel, reggel besütő napsugárral, munkával, ránk váró feladatokkal, egymással, másokkal, vérnyomással, izzadsággal, ziháló tüdővel, pihenéssel, kockásra rajzoló függőággyal, diófáról lelógó szatyorfotellel, délig tartó reggelivel, unicummal, pálinkával, könnyen alvásra adott fejjel, testsúllyal...

... világgal, magunkkal, egymással.

Il Melograno, Casa nel Bosco, Posola, Italy.

Templomok kint és bent...

Templomok kint és bent

Szerző: L. Ritók Nóra

2019. július 20.,

A kis falvakban, ahol dolgozunk, a templomfelújítások időszakát éljük. A hír, hogy erre több mint 5,7 milliárdot kapott a térség, már rég köztudott. Nyilván fontos is, hogy a műemléki védelem alatt álló kis falusi templomok is megújuljanak. Mégis, most, hogy hallottam, 16 millióból újítják fel a kis faluban is a templomot, ahol a legtöbbet dolgozunk, nagyon elgondolkodtam. 

Félreértés ne essék, semmi bajom a vallással. Bár jómagam nem vagyok vallásos, mégis, azok az általános emberi értékek határozzák meg az én gondolkodásomat is, mely Európában (is) szervezi az életet István király óta. Igaz, ebben nem a szenvedés néma tűrése a meghatározó nálam, ami majd a túlvilágon biztosítja a boldogságot, sokkal inkább az élet tisztelete, és az érdek nélküli segítségnyújtás azokon, akik rászorulnak. Szóval, nem vallásosként sem érzem “tisztátalannak” magam. 

Értem azt is, hogy most erre lehet pályázni, erre van pénz. Furcsán rendezte egyébként át ez mindenhol az élhetőség szempontjait. Nyilván a döntéshozói székből más fontosságok látszanak, mint a kis falvakból. De akik ott élnek, akik a hitéletet gyakorolják, nekik látniuk kell, hogy mit ír elő a szükség. Az olyan falvakban, ahol a mindent meghatározó lakhatási szegénységből képtelenek kitörni az emberek, ott nem a templom épülete a legfontosabb. Ahol nincs bolt, mert egy szegregátumban egyszerűen nem lehet üzleti alapon egy ilyen szolgáltatást fenntartani, ott az élhető településhez nem a templom tatarozásán át vezet az út. Ahol a faluba vezető út olyan, hogy az idegen visszafordul, mert nem hiszi, hogy az út végén település van, ott nem a felújított templom lesz a vonzerő. Ha az egyház itt komolyan veszi a feladatát, akkor szól: ne a templomot tatarozzuk, hanem ezzel a pénzzel nyissunk szociális boltot, javítsunk életveszélyes házakat, ahol gyerekek élnek 19. századi körülmények között, vagy szervezzük meg a gyerekgyógyszerek ingyenes elérését, vagy a korai fejlesztést, foglalkozzunk az értelmi fogyatékos, mélyszegénységben élő emberek foglalkoztatásával, és még hosszan sorolhatnám. 

Tudom azt is, mennyire fontos a templom, mint színtér. De azért azt szerintem mérlegelni kellene, hogy ahol pap sincs, és kéthetente a kijáró segédlelkészt 2-3 néni hallgatja meg, akiből egy a harangozó, ott csakugyan a legfontosabb 16 milliót az épületre költeni? 

Valaha tele voltak a templomok. Értem, hogy az állam és az egyház szeretné újra megtölteni őket. De, és most érek a mondandóm lényegéhez, ez nem a külcsínben kell, hogy megtörténjen. Hanem belül, az emberekben, a közösségekben kellene változást elérni. Ám az ehhez vezető utat szerintem valahogy nem találja az egyház.

Itt van pl. az oktatási szegregáció kérdése. Ebben a témában egy egyházi vezető mondata világította meg számomra a célokat: “nem az iskola a fontos, hanem a gyülekezetépítés”. Ettől a céltól vezérelve szervezik úgy az egyházi általános iskolákat, hogy az oktatási szegregációt gerjeszt, hiszen iskoláikból (tisztelet a kivételnek) kizárják a legszerencsétlenebb sorsú, épp ezért problémás, plusz pedagógiai munkát igénylő gyerekeket. Mások mennek hozzájuk, a jobb társadalmi státuszú családok, no nem annyira a vallásosság miatt, hanem mert szeretnék a gyerekeiket a problémásoktól (cigány, sajátos nevelési igényű) elkülöníteni. Az egyházi iskolákat pedig ma ezzel vonzóvá lehet tenni.

De valahogy a gyülekezetek száma ettől sem nő, legalábbis nem az egyházakra fordított összegekkel arányosan. Persze van, ahol kötelezően előírják a templomba járást a gyerekek családjának, biztosan remélik, hogy így majd “beszoknak”, de van a kapcsolatrendszerünkben olyan állami iskola, ahonnan többen konfirmálnak, mint a településen egyébként szegregációt gerjesztő egyházi iskolában. 

Nehéz, konfliktusokkal terhelt munka az, amiben próbálom kihangosítani az egyháznak ezt a tudatosan felvállalt, szerintem a biblia tanításával ellentétes szerepét. A legutóbbi iskolai beiratkozások idején történt, hogy az óvodai szülői értekezleten az egyházi iskola igazgatója többek között azzal is kampányolt az iskolája mellett, hogy kivetítette a szülők elé az iskola HHH, SNI, magántanulói adatait, összevetve azt a “rivális” állami iskoláéval. Az egyházi nem vesz fel ezekből a plusz pedagógiai munkát igénylő gyerekekből, ám mivel a feladatot el kell látni, nincs más mód, ők az államiban tanulnak. Tehát, az egyházi iskola idézi elő, hogy ezek a gyerekek az államiban halmozódjanak fel, majd ezt, mint minőségi különbséget hangsúlyozza a szülők előtt. Mikor rákérdeztem, hogy ezt így etikusnak tartja-e, egyházi iskola igazgatójaként, a válasz az volt, hogy igen, hiszen az adatok nyilvánosak. De nem az adatokhoz való hozzáférés volt itt a lényeg, hanem, hogy úgy tűnik, nincs az az eszköz, amit ne használna az iskolája jobb pozicionálásáért. Pedig az állam eleve jobb anyagi feltételekkel ajándékozza meg őket, mint saját, állami iskoláit, már ez eleve vonzó, és elég lehetne. 

Szóval, úgy érzem, az egyházon belül is hibádzanak ezek a “belső templomok”. Egy, általam nagyon tisztelt pap mondta nekem, hogy “köztünk is ugyanannyi gyarló ember van”. Igen, ezt is értem, és el is fogadom. Cigányokkal dolgozva ki vagyok téve a verbális agressziónak, és lehet, hogy ők indulatból, és alpáribb szavakkal fejezték már ki sokszor nemtetszésüket valami hozzám kötődő dologgal kapcsolatban, mégis, a legbántóbb és a legkirekesztőbb mondatokat azt hiszem nem tőlük kaptam, hanem az egyházhoz kötődőktől, épp az oktatási szegregáció állandó firtatása miatt.

Persze, ott van a pápa, megadatott nekem, hogy találkozhattam vele, és átélhettem azt a kisugárzást, ami azt a bizonyos “belső templomot” döbbenetesen tisztán és átláthatóan mutatta. Vannak papok, akikkel értékesnek érzek minden találkozást, mert hiteles minden körülöttük, vagy van kollégám is, aki vallásos, és példa nekem is a segíteni akarása, pozitív hozzáállása mindenhez. A cigányoknál pedig, akik majd’ mind hívő emberek a maguk módján, továbbra is azt gondolom, a vallás mentén olyan formálódás történhetne, ami az integrációjukat nagyon meglendítené.

Sosem fogom megérteni, hogy miért nem erre fókuszál az egyház, és jelenik meg ennyi állami támogatásból tömegesen a szegregátumokban? Nem feltétlen papokkal, hanem az egyházhoz kötődő közösségfejlesztőkkel, akik megismerve a közösséget a vallás segítségével kezdenék el felépíteni az emberekben azt a “belső templomot”. 

Annyira jó lenne, ha belátnák, hogy az emberekkel kellene foglalkozni. Nem kirekesztően, hanem befogadóan. Mert e nélkül üresen maradnak a szépen felújított templomok. A gyülekezet ugyanis egy közösség lenne. Akiknek biztosan nem a templom restaurálása a legfontosabb. 

Néhány éve volt egy erdélyi pedagóguscsapat nálunk. Elvittem őket a református templomba. Egyikük szemrehányóan kérdezte: hogy néz ki ez a templom? Hányan élnek itt? Magyaráztam, hogy sok a lakos, de kevesen járnak templomba…, meg, hogy mindig újítják stb. De tudtam, nem erre gondol. Én is megnézem a templomokat mindenhol, ahol megfordulok. Számomra a templomépítészet egy lenyűgöző építészeti csoda. És pontosan érzékelhető, ha belép az ember, hol van népes gyülekezet, és hol van “csak” épület. 

Sok minden eszembe jut még, de már így is hosszúra nyúlt ez az írás… Egy biztos, az egyház nagyon fontos eszköze lehetne a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének. Ha első helyre tenné a “belső templomok” építését, és érvényesítené ezt a papjaira és az egyházi intézményekben dolgozókra, ha helyi segítő-fejlesztő programokat dolgozna ki, ha nem a pénz és hatalomvágy hajtaná… és nem kirekesztő, hanem befogadó lenne. Ahogy azt Ferenc pápa vallja.  

https://nyomorszeleblog.hvg.hu/2019/07/20/691-templomok-kint-es-bent/?fbclid=IwAR2OwLQnKku3Y2TmbN6RNEF0f2csVKA34gtFpB7tESeEkEJ8ry9SXQAu1OM

34 év Dire Straits

At the end of a perfect day... Our shang ri la... Ladies and Gentlemens... Welcome mr. Mark Knopfler From DIRE... STRAITS! 

2019. 07.09. 34 év után újra... közben hatszor járt/jártak Magyarországon, és én mindet kihagytam... és mivel drága volt,. hát a Tribute-zenekart se hallgattam meg, és Luccába sem vettem jegyet... és most mégis itt ülök, majdnem a szinpadon, a 2. sor szélén, és várom, hogy 34 év után újra megelevenedjenek akkor írt Naplóm lapjai és sorai, a Communique, a Single handed sailor, és főleg, és mindenek felett a Once upon a time in west, 

a Shangri-la, a Postcards from Paraguay, a Private Invetsigation, 

a nekem már túl kommersz Brothers in arms lemez fémes dobgitárja, 

a Here comes Johnny az amerikai sportokból készült klippel, 

a Love over Gold, 

a mindenek felett álló, mindennél jobb, mindennél tökéletesebb Alcemy dupla koncert, amihez csak a Queen Live Killers és az ötlemezes Bruce Springsteen mérhető... és szépen sorban a Knopfler évek, és dalok, és lemezek... és a Local Hero felszárnyaló saxofon szólójától az 1985-ös szervezetlenül tolakodó tavaszi koncertjéig, amikor Santana, Manfred Man és a többiek egymás kezébe adták a kilincset...
Lassan elsötétül a nézőtér... és én boldog vagyok, hogy itt lehetek. Oh, yeah... once upon a time in west...