Templomok kint és bent
Szerző: L. Ritók Nóra
2019. július 20.,
Félreértés ne essék, semmi bajom a vallással.
Bár jómagam nem vagyok vallásos, mégis, azok az általános emberi értékek
határozzák meg az én gondolkodásomat is, mely Európában (is) szervezi az életet
István király óta. Igaz, ebben nem a szenvedés néma tűrése a meghatározó nálam,
ami majd a túlvilágon biztosítja a boldogságot, sokkal inkább az élet
tisztelete, és az érdek nélküli segítségnyújtás azokon, akik rászorulnak.
Szóval, nem vallásosként sem érzem “tisztátalannak” magam.
Értem azt is, hogy most erre lehet pályázni,
erre van pénz. Furcsán rendezte egyébként át ez mindenhol az élhetőség
szempontjait. Nyilván a döntéshozói székből más fontosságok látszanak, mint a
kis falvakból. De akik ott élnek, akik a hitéletet gyakorolják, nekik látniuk
kell, hogy mit ír elő a szükség. Az olyan falvakban, ahol a mindent meghatározó
lakhatási szegénységből képtelenek kitörni az emberek, ott nem a templom
épülete a legfontosabb. Ahol nincs bolt, mert egy szegregátumban egyszerűen nem
lehet üzleti alapon egy ilyen szolgáltatást fenntartani, ott az élhető
településhez nem a templom tatarozásán át vezet az út. Ahol a faluba vezető út
olyan, hogy az idegen visszafordul, mert nem hiszi, hogy az út végén település
van, ott nem a felújított templom lesz a vonzerő. Ha az egyház itt komolyan
veszi a feladatát, akkor szól: ne a templomot tatarozzuk, hanem ezzel a pénzzel
nyissunk szociális boltot, javítsunk életveszélyes házakat, ahol gyerekek élnek
19. századi körülmények között, vagy szervezzük meg a gyerekgyógyszerek
ingyenes elérését, vagy a korai fejlesztést, foglalkozzunk az értelmi
fogyatékos, mélyszegénységben élő emberek foglalkoztatásával, és még hosszan
sorolhatnám.
Tudom azt is, mennyire fontos a templom, mint
színtér. De azért azt szerintem mérlegelni kellene, hogy ahol pap sincs, és
kéthetente a kijáró segédlelkészt 2-3 néni hallgatja meg, akiből egy a
harangozó, ott csakugyan a legfontosabb 16 milliót az épületre költeni?
Valaha
tele voltak a templomok. Értem, hogy az állam és az egyház szeretné újra
megtölteni őket. De, és most érek a mondandóm lényegéhez, ez nem a külcsínben
kell, hogy megtörténjen. Hanem belül, az emberekben, a közösségekben kellene
változást elérni. Ám az ehhez vezető utat szerintem valahogy nem találja az
egyház.
Itt van
pl. az oktatási szegregáció kérdése. Ebben a témában egy egyházi vezető mondata
világította meg számomra a célokat: “nem az iskola a fontos, hanem a
gyülekezetépítés”. Ettől a céltól vezérelve szervezik úgy az egyházi általános
iskolákat, hogy az oktatási szegregációt gerjeszt, hiszen iskoláikból
(tisztelet a kivételnek) kizárják a legszerencsétlenebb sorsú, épp ezért problémás,
plusz pedagógiai munkát igénylő gyerekeket. Mások mennek hozzájuk, a jobb
társadalmi státuszú családok, no nem annyira a vallásosság miatt, hanem mert
szeretnék a gyerekeiket a problémásoktól (cigány, sajátos nevelési igényű)
elkülöníteni. Az egyházi iskolákat pedig ma ezzel vonzóvá lehet tenni.
De valahogy a gyülekezetek száma ettől sem
nő, legalábbis nem az egyházakra fordított összegekkel arányosan. Persze van,
ahol kötelezően előírják a templomba járást a gyerekek családjának, biztosan
remélik, hogy így majd “beszoknak”, de van a kapcsolatrendszerünkben olyan
állami iskola, ahonnan többen konfirmálnak, mint a településen egyébként
szegregációt gerjesztő egyházi iskolában.
Nehéz, konfliktusokkal terhelt munka az,
amiben próbálom kihangosítani az egyháznak ezt a tudatosan felvállalt,
szerintem a biblia tanításával ellentétes szerepét. A legutóbbi iskolai
beiratkozások idején történt, hogy az óvodai szülői értekezleten az egyházi
iskola igazgatója többek között azzal is kampányolt az iskolája mellett, hogy
kivetítette a szülők elé az iskola HHH, SNI, magántanulói adatait, összevetve
azt a “rivális” állami iskoláéval. Az egyházi nem vesz fel ezekből a plusz
pedagógiai munkát igénylő gyerekekből, ám mivel a feladatot el kell látni,
nincs más mód, ők az államiban tanulnak. Tehát, az egyházi iskola idézi elő,
hogy ezek a gyerekek az államiban halmozódjanak fel, majd ezt, mint minőségi
különbséget hangsúlyozza a szülők előtt. Mikor rákérdeztem, hogy ezt így
etikusnak tartja-e, egyházi iskola igazgatójaként, a válasz az volt, hogy igen,
hiszen az adatok nyilvánosak. De nem az adatokhoz való hozzáférés volt itt a
lényeg, hanem, hogy úgy tűnik, nincs az az eszköz, amit ne használna az
iskolája jobb pozicionálásáért. Pedig az állam eleve jobb anyagi feltételekkel
ajándékozza meg őket, mint saját, állami iskoláit, már ez eleve vonzó, és elég
lehetne.
Szóval, úgy érzem, az egyházon belül is
hibádzanak ezek a “belső templomok”. Egy, általam nagyon tisztelt pap mondta
nekem, hogy “köztünk is ugyanannyi gyarló ember van”. Igen, ezt is értem, és el
is fogadom. Cigányokkal dolgozva ki vagyok téve a verbális agressziónak, és
lehet, hogy ők indulatból, és alpáribb szavakkal fejezték már ki sokszor
nemtetszésüket valami hozzám kötődő dologgal kapcsolatban, mégis, a legbántóbb
és a legkirekesztőbb mondatokat azt hiszem nem tőlük kaptam, hanem az egyházhoz
kötődőktől, épp az oktatási szegregáció állandó firtatása miatt.
Persze,
ott van a pápa, megadatott nekem, hogy találkozhattam vele, és átélhettem azt a
kisugárzást, ami azt a bizonyos “belső templomot” döbbenetesen tisztán és
átláthatóan mutatta. Vannak papok, akikkel értékesnek érzek minden találkozást,
mert hiteles minden körülöttük, vagy van kollégám is, aki vallásos, és példa
nekem is a segíteni akarása, pozitív hozzáállása mindenhez. A cigányoknál
pedig, akik majd’ mind hívő emberek a maguk módján, továbbra is azt gondolom, a
vallás mentén olyan formálódás történhetne, ami az integrációjukat nagyon
meglendítené.
Sosem fogom megérteni, hogy miért nem erre
fókuszál az egyház, és jelenik meg ennyi állami támogatásból tömegesen a
szegregátumokban? Nem feltétlen papokkal, hanem az egyházhoz kötődő
közösségfejlesztőkkel, akik megismerve a közösséget a vallás segítségével
kezdenék el felépíteni az emberekben azt a “belső templomot”.
Annyira jó lenne, ha belátnák, hogy az
emberekkel kellene foglalkozni. Nem kirekesztően, hanem befogadóan. Mert e
nélkül üresen maradnak a szépen felújított templomok. A gyülekezet ugyanis egy
közösség lenne. Akiknek biztosan nem a templom restaurálása a legfontosabb.
Néhány
éve volt egy erdélyi pedagóguscsapat nálunk. Elvittem őket a református
templomba. Egyikük szemrehányóan kérdezte: hogy néz ki ez a templom? Hányan
élnek itt? Magyaráztam, hogy sok a lakos, de kevesen járnak templomba…, meg,
hogy mindig újítják stb. De tudtam, nem erre gondol. Én is megnézem a
templomokat mindenhol, ahol megfordulok. Számomra a templomépítészet egy
lenyűgöző építészeti csoda. És pontosan érzékelhető, ha belép az ember, hol van
népes gyülekezet, és hol van “csak” épület.
Sok minden eszembe jut még, de már így is
hosszúra nyúlt ez az írás… Egy biztos, az egyház nagyon fontos eszköze lehetne
a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének. Ha első helyre tenné a
“belső templomok” építését, és érvényesítené ezt a papjaira és az egyházi
intézményekben dolgozókra, ha helyi segítő-fejlesztő programokat dolgozna ki,
ha nem a pénz és hatalomvágy hajtaná… és nem kirekesztő, hanem befogadó lenne.
Ahogy azt Ferenc pápa vallja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése