avagy találtál már utcán eldobott kártyalapot…?
Büszkén jelenthetem ki, hogy enyém a világ leghaszontalanabb gyűjteménye! És ezt nem én mondom, hanem Ráth-Végh István, a nagy magyar kultúrtörténész!
Olvassunk bele a mester 1964-ben megjelent, „Az emberi butaság” című könyvébe! A 623. oldalon, „A világ leghaszontalanabb gyűjteménye…” című fejezetben a következőket találjuk:
„Végzem a szemlét a világ leghaszontalanabb gyűjteményével. Mint ilyen, nem kerülhette el a rekordokat nyilvántartó amerikai lapok figyelmét s részletesen megírták a pályabérre érdemes gyűjtő viszontagságainak történetét. Frank Damek volt a neve, Chicagoban lakott, 1870-ben fogott hozzá a gyűjtemény megalapításához. Mindössze egy csomag kártya összegyűjtése volt a cél; igen, de olyan csomagé, amelynek minden egyes lapját az utcán kellett megtalálni! Hogy az alapgondolatot hol szedte fel, nem lehetett tudni, de szívós konoksággal tört kitűzött célja felé. Eleinte könnyen ment a dolog. Rövid tíz év alatt annyira vitte, hogy már csak tizenöt lap hiányzott a csomagból. De aztán küzdelmes évek következtek A szerencse hol rámosolygott, hol elhagyta. Voltesztendő, amikor három hiányzó lapot is talált, Chicago utcáin, viszont évek teltek el, könnyesre nézte a szemét, mégsem került egy sem eléje. Már csak három kártyája hiányzott: a treff filkó, a pikk hármas és a káró kettes. Egy napon azt hitte, az ördög incselkedik vele s csupán káprázat a kártyacsomag, amit valaki egy kőkerítés párkányán felejtett. Valóság volt. Benne is volt a treff filkó és a pikk hármas, azonban – az ördög csakugyan incselkedett – egyetlen kártya hiányzott belőle, éppenséggel a káró kettes! Teltek-múltak az évek, Damek fekete haja ezüstösre fehéredett, amikor végre-végere, a kezdettől számított húsz év múlva, az 1890. év egyik felejthetetlen napján hóna alá nyúlt a szerencse. Az utca porából feléje nevetett a két legszebb női szemnél is bűbájosabb káró kettes! A zarándok célhoz ért.”
Negyedikes gimnazista koromban olvastam ezt a könyvet, és mivel magam is kártyás ember és gyűjteményhalmozó vagyok és voltam már akkor is, azonnal el is határoztam, hogy én is összegyűjtök egy hasonló paklit, de szerényen, csupán egy 32 lapos magyar kártya- csomagot tűztem ki célul. Az elolvasás pontos dátuma ismeretlen, de az első négy darab megtalálási körülményei pontosan ismertek: 1982 április 8-án, Kassán, a Sverdlovova utca sarkán leltem egy félbetépett makk királyt, a piros hetes egy darabját, egy hibátlan piros felsőt és egy tök ászt. Napra pontosan ekkortól indul a legtartósabb és leghaszontalanabb gyűjteményem története.
Egész életemben, gyerekkoromtól a mai napig gyűjtögető embert voltam. 1970-ben kezdődött, „természetesen” bélyeggyűjtéssel. Családi barátunk, Vitéz Józsi bácsi hozta hetente-havonta a frissen megjelent újdonságokat… talán maga sem tudván, hogy micsoda szenvedélyt indít el.
Bélyegeim ma is megvannak (bár méltatlan körülmények között és értéktelenül, de kidobni sosem lennék képes…). Azóta a legkomolyabb kollekciót a telefonkártyák adják de gyűjtöttem képeslapokat, cigarettásdobozokat, sportképeket, bakelitlemezeteket, zeneszámokat rádióból, később az Internetről, térképeket, az általam látott koncertek és kulturális-, és színházi események belépőjegyeit, alkalmi pezsgősdugókat, esküvői és ballagási meghívókat, újságcikkeket, választási plakátokat, és késeket – egyik sem vetélkedhet azonban haszontalanságban az utcán talált kártyákkal! Ezt a gyűjteményt ugyanis 23 éven keresztül sem mutattam meg soha senkinek – hiszen miért érdekelne bárkit is?
A gyűjtemény szépen gyarapodott, a sikerek hatására két évvel később az 52 lapos francia kártyát is gyűjteni kezdtem (van azért néhány itt-ott összeszedett játékkártya is…).
1997-től három éven keresztül nem találtam a 32 lapos paklihoz újabb darabot – igaz, a francia kártya szerzemények akkor is ébren tartották a tüzet.
Egy idő után több ismerősöm is halott újabb mániámról, és nemsokára nehéz döntés elé kerültem – lehetnek-e a gyűjtemény teljes értékű tagjai olyan lapok, amiket más talált, és elküld nekem? Mára elfoglalták helyüket és csak én tudom, hogy aki kártyalapokat talál, és elküldi nekem (vagy mobiltelefonon azonnal felhív, hogy fogok-e mostanában arra járni, mert akkor hagyja a földön heverni, hogy én találhassam meg…. – volt már erre is példa!), az ugyanolyan gyűjtő, mint én, csak gyűjteményét én őrzöm… Szóval tessék vigyázni, elolvasás közben is fertőz!
A gyűjtés annyiban vált életformámmá, hogy ahányszor meglátok az utcán egy kártyalapot – mindig rávetem magam, sose megyek el mellette, és az sem fordulhat elő, hogy nem veszem észre. Fékeztem már le az Űllői úton, ugrottam ki autóból, szaladtam vissza buszok között... Valahogy aktiválja az agyam egy speciálisan erre a célra fenntartott részét… de azért a gyűjtemény nem uralkodott el rajtam, nem szoktam naponta más sorrendbe rendezni a lapokat – legutóbb hét évvel ezelőtt vettem számba hogy hány lap van meg és hány hiányzik … (elárulom: a magyar kártyából már csak négy!). A helyük egyáltalán nem valami díszes… egy patentzáras zacskó az íróasztal legfelső fiókjában – azért ott, hogy mindig kéznél legyenek.
A megtalálás körülményeit utólag mindig ráírom a lap szélére vagy hátuljára (dátum, a megtalálás pontos helyes, esetleges érdekességei). Találtam már kártyalapot vizsgára menet és vizsgáról jövet, Fradimeccsen, randevún és laktanyában, kártyavásárlás után (!), táborozás közben és autóból csak emiatt kiszállva….
Az érdekesebb származási helyek: Kassa, Avignon, Teramo (Olaszország), Bécs, Stockholm, Madeira szigete, Párizs, Dublin, és New York, Washington, Pittsburgh (USA).
A gyűjteménynek kultúrtörténeti jelentősége vagy esztétikai értéke nincs (viharvert szakadozott, elázott lapok, kicsit koszosan – hát istenem, így lehet találni ilyet az utcán…) – talán csak a gyűjtő természetrajzának meghatározásához ad újabb adalékokat.
Kedves gyűjtőtárs! Ha legközelebb felvillanni vélsz egy piros alsót vagy a legendás káró kettest – ne tétovázz! Címem a szerkesztőségben...
Beülünk az autóba. Palkó első kérdése: "Szoktál még kimenni a Kontyfába?" Országos Diákparlament 1993...
