RaBanya: Mi, Hatvanasok...

Köszönet Révész Gyurinak, a gombaiak örökös Csapatvezetőjének, és Trencsényi Lacinak, az Országos Elnökség tagjának, a Magyar Pedagógiai Társaság elnökének!

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Bányai Sándor, a Kalandok és Álmok Szakmai Műhely vezetője

www.kalandokesalmok.hu

Szeretettel és tisztelettel köszöntök mindenkit. Azzal a megható mondattal gondoltam kezdeni az előadásomat, hogy én mindent az ifivezetésnek köszönhetek. Ez így volna, ha nem lenne itt a Kontyfa iskola, de itt van a volt igazgatóm, igazgatóhelyettesem: én tehát az ifivezetésnek ÉS a Kontyfának köszönhetek mindent. Sokkal inkább úgy mondanám, hogy az ifivezetés volt az alap, amire épült minden, és teljesedett ki a Kontyfa Iskola egyedülálló közegében.

1990-től a Kontyfában voltam szabadidő-szervező. Ifivezetőként szerzett tudásomat, tapasztalatomat kamatoztatva, talán az első szabadidő-szervező az országban, még messze azelőtt, hogy ez (legalábbis egy rövid időre…) kötelezővé vált volna minden 300 tanulón fölüli létszámú iskolában. A Kontyfában megszerzett ismereteimet később arra használtam föl, hogy pedagógus továbbképzéssel kezdtem foglalkozni, akkreditált továbbképzésekkel. Először rendezvényszervezés, táborszervezés témakörben. Aztán egy véletlen szerencsesorozatnak és természetesen egy ifivezetőnek, Gruber Andreának köszönhetően eljutottam az Egyesült Államokba, ahol tanultam egy élménypedagógia nevű pedagógiai megközelítést.

Ebben visszaköszönnek a Cserkészmozgalom és a Magyar Úttörők Szövetsége legjobb hagyományai, tehát semmi nem volt ott új a nap alatt, azért mégis újat tanultam. És ezután ezt az élménypedagógiát kezdtem pedagógusoknak továbbképzés formájában tanítani.

Ezt az élménypedagógiát, mint önálló pedagógiai megközelítést próbáljuk jelenleg is oktatni a Kalandok és Álmok Szakmai Műhelyben. Valamivel több, mint 3000-en végezték már el, szerte a Kárpát-medencében, mindenütt, akár több nyelven is zajlanak a képzéseink, továbbképzéseink.

Tulajdonképpen ezzel foglalkoztam, aztán egy felkérésnek köszönhetően eljutottam a Pécsi Tudományegyetemre, és ott elkezdtem élménypedagógiát tanítani fakultatív tárgyként. Óraadóként vagyok ott jelen, az élménypedagógia fakultatív tárgy, 2 kreditet ad, pszichológus lányok és testnevelő fiúk szoktak jelentkezni, és kezdetben hihetetlen alacsony aktivitással próbálnak jelen lenni. Az első órán némi köntörfalazás után mindig megkérdezik, hogy mi az a legminimálisabb részvétel, és az a legeslegkevesebb aktivitás, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy nekem már ne legyen szívem kirúgni őket. Engem aggodalommal tölt el, hogy ezzel a megközelítéssel végeznek (tanár szakon!), és arra próbálok törekedni, hogy az első óra olyan legyen, hogy aki azt túléli, az maradjon, aki pedig nem, az menjen! Egyáltalán nem tartom bajnak, ha soha többé nem látjuk egymást, tehát olyan sokkhatás érje őket, kimozdítva őket a megszokott komfortzónájukból, aminek hatására el tudják eldönteni, hogy van-e erre szükségük. Nagyon-nagyon büszke vagyok arra, hogy visszajönnek, többen is, és nagyon büszke vagyok arra, hogy kíváncsiak erre a pedagógiai megközelítésre, és nagyon büszke vagyok arra, hogy aztán dolgozhatom velük együtt táborokban.

És akkor itt térnék vissza arra, hogy az ifivezető értékeket hogyan tudom átadni manapság

2017-ben megkeresett a Magyarországi Református Egyház azzal, hogy egy hátránykompenzációs projektre szeretnék meghívni szakmai megvalósítóként a Kalandok és Álmok Szakmai Műhelyt. 6500 gyerek táboroztatásáról van szó egy négyéves projektben. Körülbelül 300 fiatallal dolgozunk, jelentős része önkéntes, ők kapnak valamit abból, amit mi ifiként megéltünk és megéreztünk. Biztos, hogy kapnak valami hasonlót, és azt remélem, hogy 2020-ban is értékes számukra az, amit kapnak.

Nem problémamentes az együttműködés a Magyarországi Református Egyházzal. Nyilván ki kellett alakítani a velük való együttműködésben, meg kellett mutatni, hogy mi ehhez értünk, ennek a szakmai részéhez, el kellett fogadtatni magunkat, ki kellett harcolni, hogy ez egy ökumenikus dolog legyen. Teljesen függetlenül attól, hogy ki hívő vagy nem hívő, ha hívő, akkor milyen hitben hisz. Ezzel voltak konfliktusaink és nehézségeink. Két éve tart a projekt, még két év van hátra, folyamatosan fejlesztjük.

Arra is jók voltak ezek a táborok, hogy iszonyú nehézségek árán (hiszen én már pedagógus továbbképzéssel foglalkoztam, és nekem jó volt tanárokkal, tantestületekkel dolgozni) rávettem magam, hogy újra gyerekek közé menjek. Projektvezetőként és táborvezetőként mindig lett volna mit csinálni a laptopon, de rákényszerítettem magam arra, hogy menjek állomásvezetőnek, játékot tanítani, játszani a gyerekek közé. Borzasztó nehéz volt, nagyon elszoktam tőle.

Egy pedagógus-továbbképzési programon azt mondták, hogy „Maga könnyen beszél, látná csak az én hetedikeseimet, kíváncsi vagyok, mit tudna velük csinálni!” Én akkor azt mondtam, hogy oké menjünk oda, és nézzük meg mit tudok csinálni a hetedikes kemény társasággal. Mi lehet a legnagyobb baj?

- Meg fognak enni – mondta a pedagógus

- Megesznek téged is aki négy éve tanítod őket, jobban meg engem sem fognak megenni.

És akkor így elkezdődött egy új szakasz, és most újra rendszeresen tartok gyerekfoglalkozásokat.

Együtt jó – ez a projektnek a neve.

Kiajánlottunk kétnapos élménypedagógiai foglalkozásokat akár a határokon túlra is, elmegyünk, és élménypedagógiai foglalkozásokat tartunk gyereknek.

Elhívtak óvodába foglalkozást tartani, nehéz volt, nagyobb gyerekekhez vagyok, amikor játékot vezetek. Az élménypedagógia alaptételének megfelelően igyekszem magamat is kívül tartani a komfortzónámon, tanulási zónában tartva magamat, annak minden örömével és nehézségével.