Tudományos alapossággal nézve...

„Hogyan lett a demokratából diktatórikus politikus?” – értetlenkednek sokan az 1989-es és mai Orbán Viktort összehasonlítva. A kérdésfelvetés azt sugallja, hogy a rendszerváltást követően Orbán gyökeresen megváltozott. Pedig a politikus egy tapodtat sem mozdult 89-hez képest. Akár egy beakadt lemezjátszó, ma is a Nagy Imre újratemetésén 1989-ben elmondott szónoklatát ismételgeti. Igaz, a beszéd más ügyet szolgált a rendszerváltás előtt és után. Míg 89-ben Orbán szónoklata a parlamentáris demokrácia létrejöttét segítette elő, ma beszűkítését célozza és lebontását készíti elő.

2013. október 09., szerda, 14:33 • Utolsó frissítés: 2013. október 09., szerda, 17:37 Szerző: Szilágyi Anna

Ha valaki nem emlékezne rá: 1989. június 16-án Orbán Viktor a magyar rendszerváltás addigi legmerészebb, legradikálisabb beszédét mondta el a Hősök terén, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén. A Történelmi Igazságtétel Bizottság felkérésére a magyar ifjúság nevében szónokló fiatal politikus nem csupán nemzedéki, hanem nemzeti hitvallást fogalmazott meg. Elsőként szólt nagy nyilvánosság előtt a pártállam korábban tabusított témáiról, a szovjet csapatok kivonását és a szabad választások kiírását követelte. A beszéd – amelyet 250 ezren hallgattak meg a budapesti Hősök terén és sokan követtek az élő televíziós és rádiós közvetítésben –, egyik pillanatról a másikra országos ismertséget és elismertséget hozott a fiatal politikusnak.

A váratlan, jelentős sikerrel Orbán Viktor láthatóan nem tudott megbirkózni. Talán életkora miatt alakult így. Orbán a politikában tapasztalatlan, mindössze 26 éves fiatalember volt 1989-ben. A szó szoros értelmében egy pillanat alatt lett ünnepelt politikai sztár, míg a legtöbb politikus számára hosszú és rögös út vezet a csúcsra. Pszichológiai műszóval élve, a 89-es élmény bevésődött Orbánba. Bevésődés (imprinting) alatt a pszichológusok olyan zsenge életkorban bekövetkező, mélyreható tapasztalatszerzést értenek, amely tartós és megváltoztathatatlan kötődést alakít ki egy bizonyos emberi testtípus, tárgy – vagy, mint Orbán esetében –, helyzet iránt. A bevésődés magyarázhatja, miért ejtette a 89-es siker rabul Orbánt. Mindenkit más-más bevésődések mozgatnak. Ő azt a szerepet akarja kényszeresen megismételni, újrajátszani és újraélni, amelyben 1989-ben a nagypolitika színpadán debütált. 

Az élmény újraéléséhez, az időutazáshoz szükséges körülményeket 2002 óta Orbán rendszeresen kommunikációs háttérembereinek segítségével teremti meg. A pártelnök és a stáb gondos szervezéssel és kreatív kommunikációs megoldásokkal alkotja újra a 89-es beszédhelyzetet. Legutóbb a Fidesz XXV. tisztújító kongresszusán, 2013. szeptember 28-án tették meg ezt, ahol Orbánt újból pártelnöknek választották. Lássuk, ezúttal hogyan oldották meg a feladatot.

Orbán kihívó nélkül indult és mindössze egyetlen ellenszavazatot kapott. A tétnélküli szavazás és a győzelem megkoronázásaképpen a pártkongresszuson egy videoklipet vetítettek le az egybegyűlteknek. Az óriáskivetítőkön sugárzott másfél perces anyag hatvanegy snittjéből negyvenegyben maga Orbán Viktor volt látható (egy ízben csak gumicsizmás lábát mutatták). A többi kép a miniszterelnök működését megörökítő snittek mélyebb megértését segítette. A klip aláfestő zenéjéül a svéd Roxette együttes „Listen to your heart” („Hallgass a szívedre”) című romantikus világslágere szolgált. Az örökzöldre elsősorban azért esett a választás, mert ez volt a Fidesz 1990-es kampánydala. Igaz, a stáb időközben a szerelmes nóta szövegében rejlő újabb lehetőségeket is érzékenyen felismerte és kiaknázta. Arra a dalsorra például, hogy „tekinteted nekem üzen”, Orbán szemeit montírozták a klip nyitójelentében.

A XXV. kongresszus közönségét alkotó pártpolitikusok – javarészt meglett emberek –, már a kisfilm e korai pontján állva, vastapssal jutalmazták az alkotást. A lelkes ünneplést maga a főhős a színpadról fogadta. Orbán a klipet sugárzó két óriáskivetítő között, az őt tapsoló nézőkkel szemben állt. Pillantását hol a róla szóló PR-filmre, hol az őt ünneplő tömegre vetette. Bár elfogódottnak tűnt, nincs okunk arra gyanakodni, hogy a miniszterelnök kínosan érezte volna magát a helyzetben. Inkább már a drukk adrenalinja dolgozhatott benne.

Orbán ugyanis megint a Nagy Imre újratemetésén elmondott szónoklat megismétlésére készült. A Roxette-dal is érzelmi ráhangolódását segítette elő, 2013-ból a rendszerváltás korszakába repítve vissza a politikust. De 1989-1990 életérzését nem csak úgy általában élhette újra: a pártkongresszus helyszínén minden ugyanazt a helyzetet idézete. Akárcsak 1989. június 16-án, Orbán lelkes sokasággal állt szemben, s a kamerák is be voltak élesítve már, hogy beszédét az adást megszakítva, élőben sugározhassa a televízió.

A 2000-es évektől kezdve Orbán minden fontosabb szónoklatát – köztük a rendszeres évértékeléseket is – a 89-es beszéd forgatókönyve szerint rendezik meg. Magyarán: odaadó tömegeket szerveznek a helyszínre és kihagyhatatlan, történelmi jelentőségű médiaeseményként tálalják a beszédeket a jobboldali televíziókban és rádiókban. Orbán helyszíni közönsége – akarva vagy akaratlanul –, statiszta, aki a Hősök terén 89-ben felsorakozó régi tömeg szerepét játssza el. Minthogy a 89-es tömeg csakugyan a nemzet egészét testesítette meg, ráosztott szerepe szerint a beszédek mai közönsége is úgy képzelheti, hogy a magyarság egészét képviseli a helyszínen.

A régi élmény újraélésének gyakorlatában a média távollevő közönségének is jut feladat. A tévénézők, rádióhallgatók azok szerepét játsszák el, akik 89-ben nem lehettek ott a Hősök terén, de a rendkívüli helyzetre való tekintettel élőben követték az eseményt. A 2000-es évek Orbán-szónoklatait pontosan úgy tálalják a nagyközönségnek, ahogyan a 89-es beszédet közvetítette a korabeli média. A beszédeket azóta is mindig élőben, a normál televíziós, rádiós adást megszakítva sugározzák. A közvetítés e kitüntetett módja azt üzeni: Orbán mai beszédeinek szintén történelmi jelentősége van, nem lehet róluk lemaradni.

Ha a mai Orbán-beszédek körülményei nem a 89-es, hanem az ezt követő évtizedekben kialakult sokszínű, demokratikus politikai valóságnak felelnének meg, akkor Orbán nem tudná megismételni a Hősök terén, annakidején elmondott beszédet. Nem utalhatna például – mint a legutóbbi kongresszusi beszédben is –, önmagára és híveire „mi, magyarokként”. A rendszerváltás utáni Magyarországot ugyanis politikai, ideológiai változatosság jellemzi. Semmi nem indokolja a részt (azaz: Orbánt és párthíveit) egészként (azaz: nemzetként) feltüntető többes szám első személy használatát. Hogy Orbán mégis kitart emellett, az a 89-es élmény bevésettségét mutatja. A magyar ifjúságot képviselő szónok 89-ben is többes szám első személyben beszélt: „Mi az ő [Nagy Imre és társai]sorsukból tanulhattuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlen.” A beszédstruktúra egy életre beégett Orbánba: hiába változott meg körülötte a világ, a politikus máig a nemzet szócsövének képzeli magát.

A kormányfő ellenségképe sem sokat fejlődött az elmúlt évtizedek során. Orbán ellenségei 89-ben a kommunisták voltak. Ennek megfelelően, tizenhét évvel később, a 2006-os választási kampányban a keményvonalas kommunista vezetőket, Sztálint, Mao Ce-tungot, és Kim Ir Szent emlegetteminiszterelnöki riválisa kapcsán. 2013-ban, pártja XXV. kongresszusán is még mindig az álruhás kommunista veszéllyel riogatta közönségét, amelynek soraiban egyébként rendszerint a Fideszhez lecsatlakozott egykori MSZMP-tagok, Kádár-kori celebritások is helyet foglalnak.

„A pufajkát öltönyre cserélték, de az alatta való mentalitás ugyanaz” – jellemezte politikai ellenfeleit Orbán. Korábban az Európai Unió brüsszeli döntéshozóiról rántotta le a leplet – ekként: „Jól ismerjük a kéretlen elvtársi segítség természetrajzát, és felismerjük akkor is, ha nem váll-lapos egyenruhába, hanem jól szabott öltönybe bújik.” A riportokat, amelyek szerint lánya esküvője miatt közpénzből újítottak fel utat és járdát, Orbán így cáfolta a Blikk olvasói kérdésére: „Ez egy igazi kommunista hazugság!” Mindez azt mutatja: Orbán a régi szembenállás foglya maradt. Ha demokratikus kihívás, kritika éri, kényszeresen a 89-es leckét mondja fel. Retorikájában az 89-es MSZMP helyét a politikai ellenzék és a demokratikus intézményrendszer, Moszkva helyét pedig Brüsszel vette át.  

Orbán politikai riválisait ma is úgy bombázza fenyegetéseivel és felszólításaival, mint a régi pártállamot, a nagy ellenfelet, akitől 89-ben a szovjet csapatok kivonását és a szabad választások kiírását követelte a nép nevében. „A népszavazás után vagy azt teszi a kormány, amit az emberek akarnak, vagy elkergethető lesz” – ezzel fenyegette 2007-ben a szocialista-liberális kabinetet az akkor ellenzékben lévő politikus. „Fizessenek a hazugok!” – követelte tőlük egy másik 2007-es beszédben. 2012-ben az EU számára tette világossá: „A magyarok nem fognak idegenek diktátumai szerint élni (…)Egyenlőséget követelünk a magyarnak!” A felszólítások és a fenyegetések a legutóbbi pártkongresszusi beszédből sem maradtak el. Csak néhányat idézek: „Nem tűrünk el tovább magán-monopóliumokat!”, „Magyarország nem hagyja magát! Nem vagyunk, és nem leszünk Európa szolgái!”, „Meg fogjuk védeni Magyarország gazdasági függetlenségét!”

A nemzet szócsövének 89-es szerepében ragadt Orbán 2013-ban még mindig az egész magyar nép, a teljes magyar nemzet nevében beszél, fenyeget és követel. Vélt vagy valós ellenfeleire – demokratikus versenytársaira, a többi pártra, a nemzetközi cégekre, az Európai Unióra – az elnyomó 1989-es hatalom szerepét osztja. Magyarország 1989 óta többpártrendszer. Mai miniszterelnöke azonban politikai ellenfeleit mégsem pártjával, hanem, a 24 évvel ezelőtti helyzetnek megfelelően, a teljes magyar társadalommal ütközteti. Ahogyan a kongresszuson fogalmazott: ők „nem a kormány”, hanem az„ország ellenzéke”, ha akarnának, se tudnának megváltozni: „ők azok, és mindig ők azok, akik készen állnak arra, hogy Magyarországot ismét átadják a gazdasági gyarmatosítóknak.”

1989-es szerepe szerint Orbán ma is csak egy az egyszerű emberek közül, akiknek nevében az elnyomás ellen lázad. Az újrateremtett 89-es valóságban a mai követelések azt a látszatot keltik, mintha Orbán, a jelenlegi nagyhatalmú és jómódú miniszterelnök, még mindig bátorságával, nem pedig befolyásával és gazdagságával tűnne ki a többi ember közül. Nagy Imre újratemetése 1989-ben közösségi kiállásra teremtett lehetőséget az egypártrendszerrel szemben. Bár kívülről egyszerű kampányrendezvényeknek tűnnek, Orbán beszédeinek hallgatósága ma is úgy érzi: fontos rendszerellenes tüntetéseken vesz részt.

A 89-ben valóban bátor Orbán ma, 2013-ban is előszeretettel kelti azt a látszatot, hogy példátlan, hősies tetteket hajt végre. A XXV. pártkongresszuson tartott beszédben például a „rezsiharc” meghirdetését tálalta rendkívüli merészségként. Mint fogalmazott, ezzel „végképp kihúztuk a gyufát” az EU-nál, fel kell készülni a „nehézfiúk klubjával” való küzdelemre. A kormányfői poszt betöltését is hasonlóképpen vezette fel: „Amikor 2010-ben elvállaltam a miniszterelnökséget, nem tolongtak a jelentkezők.” E narcisztikus beállítást tovább fokozva, politikai riválisait gyávának bélyegezte a XXV. kongresszuson: „Egyikük már a ciklus közben nyúlcipőt kötött és lelépett a kormányfői posztról.Lasszóval kellett keresni bátor utódját (…) [aki] a ciklus végén angolosan távozott – még az országból is. A baloldali kapitányok szépen itt hagyták a zátonyra futtatott hajót, hogy egy luxus-jacht fedélzetéről, biztonságos távolságból nézhessék a magára hagyott hajó süllyedését.”

Miközben Orbán Viktor régóta a főváros egyik budai elitkerületében, pompás villában él családjával, szintén jómódú politikai riválisait „kivételezett gazdagokként” állítja szembe 1989-es önmagával. Megszólalásai rendre azt a benyomást keltik, hogy az ő hétköznapi valósága a „tanya”, az ellenségé pedig a „luxus-jacht”.

Sokan várták, hogy a kétharmados parlamenti győzelem 2010-ben megnyugvást hoz. Ez azonban elmaradt. A választásos önkényuralom kiépítésén munkálkodó Orbán továbbra is 1989-ben él. A régi szerepéhez való kényszeres ragaszkodása azonban az általa létrehívott rezsim keretei között fölöttébb bizarr. A demokráciákban példátlan hatalomkoncentrációt megvalósító miniszterelnök önképe szerint még mindig, a 21. században is az elnyomás, a zsarnokság ellen folytatja a harcot. „Döntő ütközetre készül a posztkommunista baloldallal”, mert még nincs ott a „ponton az i”. A pártkongresszuson azt is elárulta: ha a Fidesz képviselői közül valaki hátráltatja a nagy küzdelemben, „az jön neki 25 évvel”. Jól látható: a mély 89-es élmény máig műfajidegenné tette a versengő demokráciát Orbán számára. Tavaly a parlamentben maga mondta ki: „Én a nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam. Hanem azok ellen harcoltam, akik csinálták a diktatúrát.” Bár a politikus a rendszerváltás időszakában másokkal együtt szerepet játszott a többpártrendszer megteremtésében, a demokratikus pályára valójában soha nem ment fel. Ellenzékben kerülni igyekezett a pályát, ha pedig megszerezte a hatalmat (1998-ban és 2010-ben), a pálya felszámolásába kezdett. Paradox módon, meghatározó 89-es élménye Orbánt a plurális demokrácia ellen oltotta be.

A 89-es azonnali siker Orbánt alkatilag képtelenné tette a versengő demokráciában való részvételre és a versenyszabályok elfogadására. Emlékezzünk vissza: ha nagy ritkán rákényszerült a demokratikus versengésre– a legemlékezetesebb ilyen alkalom a 2006-os választás élő miniszterelnök-jelölti televíziós vitája volt –, Orbán lefagyott és megbénult.

Orbán Viktor számára a versengő demokrácia idegen rendszer maradt. Nem akarja megismerni a szabályait, és nem akarja megérteni a kódjait. Gondosan kerüli azokat az újságírókat, akik komolyan vehető kérdéseket tehetnének fel neki. Tétnélküli versenyben indul a Fidesz elnöki székéért. Amint megszerezi a hatalmat, a közjogi méltóságok székébe, a kulcsfontosságú pozíciókba kádereit ülteti és gyerekek bábszínházává fokozza le a parlamentet. Olyan nem demokratikus rendszert kiépítésébe fog, amely éppen a pártok közti versengést korlátozza. Ideológiája ennek megfelelően katyvaszos. Orbán magát anti-kommunista európai konzervatív-kereszténynek állítja be. Közben azonban a szocialista Kádár-rendszer iránti nosztalgiára épít (például a „rezsicsökkentés” meghirdetésével) és szélsőjobboldali, nacionalista kliséket használ („idegeneket” és „gyarmatosítást” emleget).

2010-ben Orbán akár konszolidációt is hirdethetett volna. Hogy a történelmi lehetőséget elszalasztotta, annak 89-es élményének mély bevésődése az oka. Mint akit ott felejtettek a színpadon, Orbán jelképesen azóta is a Hősök terén áll, és ugyanazt a beszédet ismételgeti. Szónoklatait még mindig lelkes tömegek hallgatják, és élőben sugározzák a televízióban.

Egy új hír szerint Orbán legközelebb különösen hiteles előadással készül. 2013. október 23-án minden megszólalásig a régi helyzetet fogja majd idézni: Orbán Viktor csúcsélménye eredeti helyszínén, a Hősök terén szónokol majd. Az évtizedes tapasztalatok birtokában megint a régi beszéd megismétlésére számíthatunk. Orbán saját ünneplő közönségét a teljes nemzettel, mai önmagát a 24 évvel ezelőtti Viktorral azonosítja majd. Az MSZMP-t a Fidesszel szembeszállni próbáló mai politikai ellenfelekkel, az egypártrendszert a versengő demokráciával, az egykori szovjet megszállókat a nemzetközi gazdasági intézményrendszerrel és az Európai Unióval fogja megint behelyettesíteni.

Ha mindez nem lenne Magyarország számára végtelenül káros, talán csak részvétet éreznénk.