„Milyen szerencsés voltál- ismételte el Neki ezredszer is Valerija -, a szöggel a lábadban Te három órát sem éltél már! És annyi volt! ha viszont paralízise van az embernek, vagy amputálják a lábát, fekhet még harminc évig a rothadó rongyokon… Azt hiszed, az jobb? És kislányom sincs… Bocsáss meg… Hisz én is megbocsátottam Neked. Hagyd meg nekem Surikot, amíg meg nem halok. Rendben? Kérlek…”

És egyre simogatta a Megváltó vézna csontos lábait, és úgy aludt el, hogy nem engedte ki kezéből a feszületet.

/Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik/