100 évből 25-öt töltöttem itt, töltöttem Benned, töltöttem Veletek – de fogalmazhatnék máshogy is: 40 évből 25-öt töltött be, és töltött ki a Csapat. Nem én választottam – ez adatott, talán ha Szentmihályi akkor nem kap gólt, vagy ha Apám valódi Honvéd drukker… talán minden másképp alakul… Bár az igazi vízválasztó 1981-82, amikor a Mágus istent csinált a Fiúkból, és a Csodalények Mágust a Mesterből.
És most Hajszán Gyula itt előttem a gyepen a kölykök edzőjeként téblábol – ha Ő készülődne odabenn izgatottan, akkor énbennem se csupán ünnepélyesség lenne, hanem talán némi izgalom is, és igazi várakozás, és akkor még megállnék Győr felé a 42-es kőnél a benzinkútnál egy percre, akkor ott parkolnék, ahol tízegynéhány év alatt mindig, mióta Wartburg, Lada, Suzuki hordott ide… Akkor az eredeti helyemre, a D szektor 14 sor 6. székre szólna a belépőm… tényleg, nem is tudom, erről a másik oldalról láttam-e valaha győztes meccset.
Akkor Misi bácsi hozott el, Ő fizette az első igazi, győri hamburgert: zsömlében fasírt és hagyma – ma pedig unottan veszek egy sört, nagyjából olyan, mint a jelenlegi csapat – se íze, se bűze… Hol van már annak a hamburgernek az íze, - és könnyes szemmel kérdezem… - hol van Misi bácsi?
És a táblán Győri ETO F.C. – F. C. Bayern Munchen 0 – 0. Az a tábla… sokszor mutatta, hogy már nincs remény, sokszor mutatta azt is, hogy nyert az ellenfél, többnyire persze a Fradika. De ez a tábla mutatta Szarvas Jani három gólját, ez Balla Misi - meg tudsz nekem bocsátani? – fejesgólját, ez a Manchester United elleni Presszeller és Hannich gólokat, a Fradi elleni 4-5-öt, és persze a sok dögunalmas, tök fölösleges meccset is, amelyekről sose tudtam megmagyarázni, hogy vajon mit keresek itt, 124 km-re otthonról?
Hááát, a rendezvényszervezés meg sose volt az erősségünk… mindig kicsit fájdalmas volt látni, hogy alig, vagy inkább nem is ütik meg egy alsós osztályfarsang színvonalát, még amikor az utánpótlás gyerekcsapat bajnoki érmeit kell átadni, még akkor se, amikor a legendás bajnokcsapatot kell köszönteni, akkor se, és amikor Csornáról kellett erősítést hozni, hogy a fradista csűrhe okozta kár belülmaradjon a négymilliós álomhatáron… - akkor se. Béna f....k voltunk mindig is, ez van. Most például úgy gondolják, hogy Nacsa Olivérnek kellene tapsolnunk, és ő életében először a mikrofonba bőgi: Hajrá ETO! – na, klassz… Valahogy az is komoly fájdalmat okoz, hogy a százéves jubileumi meccset nem sikerült olyan jól behangosítani, mint amikor régen a hármas sípszó után bekapcsolták a Petőfi rádió körkapcsolásának utolsó két percét.
Mindegy, nem azért szerettem Őket sohase is. Nem a színvonal, nem is az eredmény, hanem a focifogyasztás maga, és a valahová tartozás. Ezt is csak egy tipikus vidéki kiscsapat szurkolója értheti, hogy hogyan lehet annak örülni, ha hétvégén a csapatot nem verik meg… -nagyon.
Ottmar Hitzfield: Rensing, Sagnol, Robert Kovac, Roy Makai, Michael Ballack, Jens Jeremies, Owen Hargraves, Roke SantaCruz, Thomas Linke, Sebastien Deisler, Pjotr Trocsovszkij. A padon Fink és Claudio Pizzaro.
Reszeli Soós István: Sebők, Priskin, Horváth Robi (nem az…), Regedei Csaba, Varga Zoltán (nem az, hál istennek!), Marko Kartelo, Stark Peti, az utolsó mohikán, Makra Zsolt, Böjte Attila (Mohikán 2.), Peric, és Igor Nicsenko, aki csak öreg, de nem mohikán…
A ’82-es aranycsapat ősz és elhízott, vidám és elfogódott tagjai pedig ott feszengenek kissé idétlen sötét öltönyeikben – érdekes, ha nem járnának meccsre, akkor azt hihetnék, hogy a lelátó mindig ennyire tele van… Ja, és miért járnának?
Nem lehet már köztük Győrfi Laci bácsi, a csapat Hivatalos Megmentője – ha élne, már biztos Ő lenne az edző… nem lehet itt legelsősorban persze szegény tragikusan elhunyt Fehér Miki, nem Mészáros Bubu sem, de a többiek szerencsére még köztünk lehetnek.
Háát, most mit mondjak? Hogy már ott se játszik Beckenbauer, Gerd Müller, K.H. Rummenigge, Lizarazu, Mattheus, Kahn, Sepp Maier…?
Azért jó, hogy én még láttam magától tele stadiont is itt.
Félidő. Ha belegondolok, nem is tudom, voltam-e valaha barátságos ETO meccsen, azt meg végképp nem, hogy ha voltam, akkor minek. Amúgy meg, ha már rendezvényszervezésnél tartunk, biztos nem felejtettem volna el valamit mondani a száz évről, valakinek odaajándékozni a kezdőrúgást, köszönteni a volt bajnokokat, és gyász-szünetet tartani az eltávozottakért. Ha már állítólag 100 év… vagy legalábbis nekem eszembe jutott volna… Vagy hogy ha volt, akkor viszont látható és hallható legyen.
Meccs. Ja, meccs is van, ahogy szokott. Felváltva a bosszantó elemi hibák és a heroikus erőfeszítések, amelyeket egy ici-pici balszerencse miatt csak MAJDNEM koronáz siker. Mondom: MAJDNEM. Egyébként a rutinos profik nyugodtan, magabiztosan labdáznak a megszeppent tinédzserek tiszteletteljes rugdalózása közepette.
Aztán a biztonsági emberek betámadják a Bayern szurkolóit. Ennél nagyobb szégyen már nem is kell.
lefújják, a nép kitódul a parkolóba, mire odabenn megkezdődik a tüzijáték. Lépcsőházi poén...
Aztán vége. Száz év múlva is itt leszünk.
RaBanya
És most Hajszán Gyula itt előttem a gyepen a kölykök edzőjeként téblábol – ha Ő készülődne odabenn izgatottan, akkor énbennem se csupán ünnepélyesség lenne, hanem talán némi izgalom is, és igazi várakozás, és akkor még megállnék Győr felé a 42-es kőnél a benzinkútnál egy percre, akkor ott parkolnék, ahol tízegynéhány év alatt mindig, mióta Wartburg, Lada, Suzuki hordott ide… Akkor az eredeti helyemre, a D szektor 14 sor 6. székre szólna a belépőm… tényleg, nem is tudom, erről a másik oldalról láttam-e valaha győztes meccset.
Akkor Misi bácsi hozott el, Ő fizette az első igazi, győri hamburgert: zsömlében fasírt és hagyma – ma pedig unottan veszek egy sört, nagyjából olyan, mint a jelenlegi csapat – se íze, se bűze… Hol van már annak a hamburgernek az íze, - és könnyes szemmel kérdezem… - hol van Misi bácsi?
És a táblán Győri ETO F.C. – F. C. Bayern Munchen 0 – 0. Az a tábla… sokszor mutatta, hogy már nincs remény, sokszor mutatta azt is, hogy nyert az ellenfél, többnyire persze a Fradika. De ez a tábla mutatta Szarvas Jani három gólját, ez Balla Misi - meg tudsz nekem bocsátani? – fejesgólját, ez a Manchester United elleni Presszeller és Hannich gólokat, a Fradi elleni 4-5-öt, és persze a sok dögunalmas, tök fölösleges meccset is, amelyekről sose tudtam megmagyarázni, hogy vajon mit keresek itt, 124 km-re otthonról?
Hááát, a rendezvényszervezés meg sose volt az erősségünk… mindig kicsit fájdalmas volt látni, hogy alig, vagy inkább nem is ütik meg egy alsós osztályfarsang színvonalát, még amikor az utánpótlás gyerekcsapat bajnoki érmeit kell átadni, még akkor se, amikor a legendás bajnokcsapatot kell köszönteni, akkor se, és amikor Csornáról kellett erősítést hozni, hogy a fradista csűrhe okozta kár belülmaradjon a négymilliós álomhatáron… - akkor se. Béna f....k voltunk mindig is, ez van. Most például úgy gondolják, hogy Nacsa Olivérnek kellene tapsolnunk, és ő életében először a mikrofonba bőgi: Hajrá ETO! – na, klassz… Valahogy az is komoly fájdalmat okoz, hogy a százéves jubileumi meccset nem sikerült olyan jól behangosítani, mint amikor régen a hármas sípszó után bekapcsolták a Petőfi rádió körkapcsolásának utolsó két percét.
Mindegy, nem azért szerettem Őket sohase is. Nem a színvonal, nem is az eredmény, hanem a focifogyasztás maga, és a valahová tartozás. Ezt is csak egy tipikus vidéki kiscsapat szurkolója értheti, hogy hogyan lehet annak örülni, ha hétvégén a csapatot nem verik meg… -nagyon.
Ottmar Hitzfield: Rensing, Sagnol, Robert Kovac, Roy Makai, Michael Ballack, Jens Jeremies, Owen Hargraves, Roke SantaCruz, Thomas Linke, Sebastien Deisler, Pjotr Trocsovszkij. A padon Fink és Claudio Pizzaro.
Reszeli Soós István: Sebők, Priskin, Horváth Robi (nem az…), Regedei Csaba, Varga Zoltán (nem az, hál istennek!), Marko Kartelo, Stark Peti, az utolsó mohikán, Makra Zsolt, Böjte Attila (Mohikán 2.), Peric, és Igor Nicsenko, aki csak öreg, de nem mohikán…
A ’82-es aranycsapat ősz és elhízott, vidám és elfogódott tagjai pedig ott feszengenek kissé idétlen sötét öltönyeikben – érdekes, ha nem járnának meccsre, akkor azt hihetnék, hogy a lelátó mindig ennyire tele van… Ja, és miért járnának?
Nem lehet már köztük Győrfi Laci bácsi, a csapat Hivatalos Megmentője – ha élne, már biztos Ő lenne az edző… nem lehet itt legelsősorban persze szegény tragikusan elhunyt Fehér Miki, nem Mészáros Bubu sem, de a többiek szerencsére még köztünk lehetnek.
Háát, most mit mondjak? Hogy már ott se játszik Beckenbauer, Gerd Müller, K.H. Rummenigge, Lizarazu, Mattheus, Kahn, Sepp Maier…?
Azért jó, hogy én még láttam magától tele stadiont is itt.
Félidő. Ha belegondolok, nem is tudom, voltam-e valaha barátságos ETO meccsen, azt meg végképp nem, hogy ha voltam, akkor minek. Amúgy meg, ha már rendezvényszervezésnél tartunk, biztos nem felejtettem volna el valamit mondani a száz évről, valakinek odaajándékozni a kezdőrúgást, köszönteni a volt bajnokokat, és gyász-szünetet tartani az eltávozottakért. Ha már állítólag 100 év… vagy legalábbis nekem eszembe jutott volna… Vagy hogy ha volt, akkor viszont látható és hallható legyen.
Meccs. Ja, meccs is van, ahogy szokott. Felváltva a bosszantó elemi hibák és a heroikus erőfeszítések, amelyeket egy ici-pici balszerencse miatt csak MAJDNEM koronáz siker. Mondom: MAJDNEM. Egyébként a rutinos profik nyugodtan, magabiztosan labdáznak a megszeppent tinédzserek tiszteletteljes rugdalózása közepette.
Aztán a biztonsági emberek betámadják a Bayern szurkolóit. Ennél nagyobb szégyen már nem is kell.
lefújják, a nép kitódul a parkolóba, mire odabenn megkezdődik a tüzijáték. Lépcsőházi poén...
Aztán vége. Száz év múlva is itt leszünk.
RaBanya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése