Csak egy pillanat volt, egyetlen rövidke, villanásszerű pillanat, csak olyan, amit csak az emberi idegek képesek produkálni, még az üvegszálas kábelek sem, egyetlen villanásban százmirriárd információ...
csak egy pillanat volt, aztán elmúlt, aztán álltam megkövülten, villámcsapottan, csodálkozva, értetlenül, hogy aztán Viki karjaiba bújva keressek mendéket.
Csak egy pillanat volt tegnap este, amikor azt szerveztem telefonon, hogy Anyám, Évi néni és Esztike - távoli unokahugom a Holéczy-klánból - egyszerre jöjjenek el hozzánk lakás-, és Zorán-nézőbe. Hmm, a család szabadidőszervezője... Már megvolt az időpont, az, hogy kiért hová megyek kocsival, hogy Anyám milyen pogácsát süt... szóval szép lassan összeállt a dolog, ami távbeszélőn szép teljesítmény.
Már az utolsó telefonnál tartottam, Anyámnál, Vele is már a búcsúzásnál, az elköszönésnél, és akkor, igaz, csak egy pillanatra - belémvillant, ÉS MAJDNEM KIMONDTAM: " Ha úgyis mindenki jön, hívd el Apámat is!"
És akkor - igaz, csak egy pillanatra - Apám képe felvillant bennem és fiatal volt, energikus, rengeteg dolga volt, sose ért rá, magában hordozta a világ összes fájdalmát, de mégis úgy éreztem, hogy nem lenne csalódott, ha Zoránt látná.
Csak egy pillanat volt... Aztán maradt a meglepődés, a csodálkozás, és az ijedtség... - Úristen, ha véletlenül kimondom!
--------------------------
Nekem az a kép szokott sokszor bevillanni, amikor a Zsukkal összeütközött egy másik nagy teherautóval úgy, hogy az Ő oldalán lévő ajtót nem lehetett kinyitni, amikor hazaért, éppen focizni indultunk, magához húzott mindkettőnket és csak álltunk, izmaim már menni akartak, hiszen várt a TÉR, a játék és nem értettem, mi van most, hiszen itt van, nincs semmi baja. És most amikor az enyémeim után nyúlok, kezdem csak érezni: hogy is van ez. Isi
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése