“ – Büszke vagy, mi?” – kérdezte Grubi Zorán születésének harmadik napján.
Büszke…? Érdekes, ez az érzés meg sem fordult a fejemben abban a néhány napban.
“ – Egy fiú mégiscsak…” – mondta kollegám, Vas Béla a folyósón, gratulálás közben.
Egy fiú mégiscsak? Már miért lenne mégiscsak, miközben én nem tudok betelni a lányom adta boldogság pillanataival?
“Büszke” arra vagyok, ahogy Zsófi viselkedett az elmúlt napokban, ahogy feldolgozta a felnőtteket is próbára tévő szituációk sorát. “ Mégiscsak” meg az az éjszaka, ahogy egyetlen mindent elsöprő, szűnni nem akaró bepisiléses zokogásrohammal helyretette a magát már-már valakinek is képzelő önhitt apukája önértékelését, oda, ahová való, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a gyomorszorító aggodalom birodalmába.
“ – Mikor ünneplünk? “ – írta Piroska SMS-ben. Ünneplünk ? – csodálkoztam. És ugyan mit? Nem ünneplésre vágyom, sokkal jobban esik Koncz Misi bácsi aggódó jókívánsága (Ő csak tudja, hiszen a lánya, Tinti vasárnapra van kiírva) vagy Friss Péter egyetlen szavas gratulációja az éjszaka közepén, vagy Kiss Tamás megosztott titka.
És Zilahi biztos megkérdezi majd, hogy “ – és megvolt-e a pöcse…?”, és irigykedik majd – de mit csináljak, ha én nem a fütyijének örültem, hanem arra csodálkoztam rá erősen, hogy jééé, milyen hosszúak a lábujjai?
Szóval Zorán. Talán holnap hazajössz – és akkor Golda Meierrel szólva kiderül majd, hogy minden erőfeszítést követhet egy még nagyobb, és elindulunk majd, hogy karácsonyra valóban HAZA érkezhess.
És közben sűrűn, lelkiismeret furdalással jutnak eszünkbe Schelcz Lajos (a Baross utcai lakás vevője) szavai arról, hogy nem marad idő sem örülni, sem búsulni, sem gyászolni, sem ünnpelni, sem pezsgőt bontani, sem temetni, mert “ emberi törvény kibírni mindent, és már másnap menni tovább… - akkor is, ha nem várnak már sem álmok, sem csodák…”.
Nincs ünneplés, pezsgőben úszó Sportcsarnok, csak aggodalom van, csendes készülődés, néhány szeretetteljes gratuláció, munka, és valami tengersodrás-szerű nyugodt, magabízó szeretni akarás, amiről hisszük / tudjuk, hogy célt fog érni.
Célt fog érni, és mire Zorán is hibátlanul sorolja majd a Tesz-vesz Város hangszereit fagottostul, tubástul, addigra mérhetetlen lesz a büszkeség, és felemelő a dolgoknak a mindennapokban, mindenestékben való megünneplése.
És persze, addigra fészket rak majd (…végre…) a családon belüli hímsovinizmus, és leszünk: “ Mi, Férfiak…”
Városmajor utca, Ági szobája, a fotelben ülve Zsófi ébredésére várva, 2001 november 23-án, pénteken reggel
Büszke…? Érdekes, ez az érzés meg sem fordult a fejemben abban a néhány napban.
“ – Egy fiú mégiscsak…” – mondta kollegám, Vas Béla a folyósón, gratulálás közben.
Egy fiú mégiscsak? Már miért lenne mégiscsak, miközben én nem tudok betelni a lányom adta boldogság pillanataival?
“Büszke” arra vagyok, ahogy Zsófi viselkedett az elmúlt napokban, ahogy feldolgozta a felnőtteket is próbára tévő szituációk sorát. “ Mégiscsak” meg az az éjszaka, ahogy egyetlen mindent elsöprő, szűnni nem akaró bepisiléses zokogásrohammal helyretette a magát már-már valakinek is képzelő önhitt apukája önértékelését, oda, ahová való, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a gyomorszorító aggodalom birodalmába.
“ – Mikor ünneplünk? “ – írta Piroska SMS-ben. Ünneplünk ? – csodálkoztam. És ugyan mit? Nem ünneplésre vágyom, sokkal jobban esik Koncz Misi bácsi aggódó jókívánsága (Ő csak tudja, hiszen a lánya, Tinti vasárnapra van kiírva) vagy Friss Péter egyetlen szavas gratulációja az éjszaka közepén, vagy Kiss Tamás megosztott titka.
És Zilahi biztos megkérdezi majd, hogy “ – és megvolt-e a pöcse…?”, és irigykedik majd – de mit csináljak, ha én nem a fütyijének örültem, hanem arra csodálkoztam rá erősen, hogy jééé, milyen hosszúak a lábujjai?
Szóval Zorán. Talán holnap hazajössz – és akkor Golda Meierrel szólva kiderül majd, hogy minden erőfeszítést követhet egy még nagyobb, és elindulunk majd, hogy karácsonyra valóban HAZA érkezhess.
És közben sűrűn, lelkiismeret furdalással jutnak eszünkbe Schelcz Lajos (a Baross utcai lakás vevője) szavai arról, hogy nem marad idő sem örülni, sem búsulni, sem gyászolni, sem ünnpelni, sem pezsgőt bontani, sem temetni, mert “ emberi törvény kibírni mindent, és már másnap menni tovább… - akkor is, ha nem várnak már sem álmok, sem csodák…”.
Nincs ünneplés, pezsgőben úszó Sportcsarnok, csak aggodalom van, csendes készülődés, néhány szeretetteljes gratuláció, munka, és valami tengersodrás-szerű nyugodt, magabízó szeretni akarás, amiről hisszük / tudjuk, hogy célt fog érni.
Célt fog érni, és mire Zorán is hibátlanul sorolja majd a Tesz-vesz Város hangszereit fagottostul, tubástul, addigra mérhetetlen lesz a büszkeség, és felemelő a dolgoknak a mindennapokban, mindenestékben való megünneplése.
És persze, addigra fészket rak majd (…végre…) a családon belüli hímsovinizmus, és leszünk: “ Mi, Férfiak…”
Városmajor utca, Ági szobája, a fotelben ülve Zsófi ébredésére várva, 2001 november 23-án, pénteken reggel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése